2012. november 26., hétfő

Át a túloldalra

zoerouth.blogspot.com

Miközben próbálom összehangolni az ismereteimet a tapasztalataimmal, hitrendszeremmel és elvárásaimmal, "véletlenül" elébem sodródnak olyan oldalak, mint ez itt.
Hát ez számtalan csoda forrása, bár nagyon bosszant, hogy olyan sekélyes az angol tudásom, amilyen.
Azt próbálom megfejteni, hogy mi lehet az az "ESEMÉNY" néven nevezett dolog, amibe folyton belefutok, amikor az előttünk álló néhány hét történéséről olvasok?
Mivel régóta "lefolyónak" gondolom a szituációt, most is csak úgy tudom elképzelni, hogy a nagy Univerzum működése egy bizonyos RENDben történik, amit mi, hétköznapi halandók nem látunk át, sőt tartunk tőle, hogy a kutatók is csak kapisgálják. Valószínűleg többet tudnak, mint amennyit közszemlére bocsájtanak, bár van, aki veszi a bátorságot és próbál szólni a tömegeknek, mint pl. Dr. PhD. Magyar László.
Tehát arra jutottam, hogy ha tetszik, ha nem, megállíthatatlanul sodródunk egy olyan állapot felé, amit bizonyos fizikai /ha van olyan egyáltalán/ törvényszerűségek predesztinálnak. Vagyis át kell menni a tű fokán, bele kell ugrani a nyúl üregébe, át kell csusszannunk a homokóra legszűkebb pontján.
Aztán ha sikerül összeszedni magunkat a túloldalon, majd elővesszük a farzsebünkből a fésűt, és zilált fürtjeinket megpróbáljuk szalonképessé varázsolni.
Az is eltarthat egy-két évtizedig.

2012. november 22., csütörtök

A valódi otthonunk

Soulfamily by Joshus Hund

Az emberek nagy része a megszokott hétköznapi megélésekbe temetkezve mit sem vesz észre abból, ami valahol körülöttünk, bennünk történik.
Két évtizede valaki, valakik késztetést éreztek megtenni olyan dolgokat, amit körülöttük mindenki elmebajnak gondolhatott: energiakapukat nyitó és lehorgonyzó szertartásokat végeztek a Föld meghatározott pontjain. Vajon azokon kívül, akik ezeket a szertartásokat végezték, hányan voltak, akik észrevettek valamit ebből? Vajon mennyien lehetünk ma, akik tudunk arról, hogy ma volt az utolsó, a 11:11 kapu aktiválása, és hogy ez mit is jelent? Akit érdekel a téma, utána nézhet, sok infót lehet találni a világhálón.
Én most inkább a tiszteletemet fejezném ki azok előtt, akik voltak olyan bátrak, hogy hittek magukban, a megérzéseikben, a magukkal hozott ősi tudásukban, és a közvéleménnyel nem törődve tették a dolgukat. Valószínűleg egyedül voltak, kétségeik voltak, valószínűleg sokszor szemükbe nevettek és simán lehülyézték őket, mégis következetesen végigcsinálták amit vállaltak, amiért leszülettek. Aztán ahogy telt az idő, nyíltak a kapuk, ahogy a nyíló kapukon beszökött a fény, úgy terjedt emberről emberre, mint valami ragály a felébredés. A felébredés először nem más, mint egy érzés. Homályos sejtése valaminek, amit még meg sem lehet fogalmazni, de nem hagyja békén az embert, és elkezd keresgélni, mert nem érti, hogy mi baja van a világgal, vagy magával, vagy mindkettővel, de valami nincs rendben. Sóvárgások támadnak benne, elvágyódások, de hova? Olyan, mint a honvágy, de hol van az az otthon?
Érdekes, de sokan emlékeznek rá, bár lehet, hogy nincsenek tudatában. Van úgy, hogy beszélgetés közben mesélek a saját megéléseimről, és próbálom megfogalmazni azt a mindent elfogadó, befogadó szeretetet, ami ott jelen van, és varázslatos pillanatokban részesülhetünk is belőle. Látom, hogy mindenkinek könny szökik a szemébe. Komoly, erős férfiak, megkeményedett, látszólag rideg nők, nem számít! Mindenki emlékszik! Mélyen elrejtve ott pislákol bennünk a valódi otthonunk emléke, ahová visszavágyunk, ahová tartozunk.
Tegnap, holistic pulsing kezelés után egy fiatalemberrel, komoly családapával beszéltük meg az élményeit. Azt mondta, látott egy hajót, ahogy közeledett egy szigethez. A parton állt valaki, és várta azt a hajót. Igen, - mondtam -, megyünk haza... Láttam, hogy restelkedve  próbálta titkolni a hirtelen jött könnyeit. Milyen furcsa is ez...
Az is furcsa, ahogy lassan gyülekezünk egymás köré, mi, a lélekcsaládunk tagjai, akiket nem tud elválasztani már sem országrész, sem határok, sem kontinensek. Valahogy megtaláljuk egymást, egymásra ismerünk ismeretlenül is. Köszönöm Nektek!


2012. november 12., hétfő

Őszi összegzés


Valahogy olyan lezárós korszakom van, meg már a kendő képét sem szeretem nézni a blogomon, hát megpróbálom összegezni az elmúlt napok-hetek téb-lábolását.
Azt érzem, hogy valami lezárult, lényegében nincs már teendő, néhány eldobált szemetet még begyűjteni, ha mégis kezembe akadna valami értékes elkallódott darab, akkor a megőrzendők közé tenni, sütkérezni még egy kicsit az ajándék arany sugarakban, aztán bevackolódni a melengető álmok közé, és várni a csodát, ami vagy jön, vagy nem.
Hiszek a változásban. Hiszek, mert szükséges, mert elodázhatatlan. Hiszek, mert nem akarom, hogy ne változzon. Hiszek, mert a zsigereimben érzem, még akkor is, ha csak gyémántos sziporkákban mutatja magát az ég kékjében, a színek képtelen ragyogásában. Tudom, hogy ez egy folyamat. Tudom, hogy láthatatlan a vége. Az is lehet, hogy nem is látom majd. De akkor is azért vagyunk itt, hogy átfordítsunk egy fogaskereket az idők szerkezetében. Vagy az is lehet, hogy átfordul az magától ,mi pedig csak fordulunk vele. Nem tudom, miért hiszem , hogy fordul a rendszer. Valahogy ez így van a helyén, így természetes. Ettől minden a helyére került, minden amit éltem átúszva évezredek hullámain. Itt már nincs mit csinálnom.
A világom már nem itt épül.

2012. november 4., vasárnap

L'art pour l'art kendő


Az egésznek Tündi az oka, ő hozta nekem a saját kezével festett gyapjút /lásd itt /, amelyikből fonalat fontam, majd mostanra elkészült ez a horgolt kendőcske, csak úgy l'art pour l'art! Sajnos, azt hiszem, fertőzött lettem. Csodás dolog gyapjúval dolgozni!


2012. november 3., szombat

Szavakról

Fractal Tree by Second Harvest

Az a baj a szavakkal, hogy mind másként értelmezzük őket. Épp olyanok, mint a saját világaink, amiben élünk. Mind másképpen érzékeljük, éljük meg a velünk történt dolgokat, aztán a megéléseinket szépen felcímkézzük, jól bevéssük magunknak, hogy: "ha így teszel, ez történik majd veled", aztán ehhez viszonyulunk a továbbiakban. Kialakul egy jelzésrendszer, ami közel sem azonos a másokéval. Aztán csak csodálkozunk, ha szavaink egészen másfajta reakciót váltanak ki másokból, mint amire mi eredetileg gondoltunk. Az elmúlt egy-két hétben kétszer is belefutottam ebbe a csapdába, és sokat tűnődtem, hogy vajon én rontottam el valamit, vagy csak egyszerűen másként értelmezünk dolgokat?
Lehet ez egyfajta "vizsga", "próba", sokadszorra belefutni hasonló szituációba, és figyelni, hogy hogy jövök ki belőle? Megmaradok-e a biztos középpontomban, vagy fuldoklom a bizonytalanság örvényében, hogy vajon jól tettem-e, jól mondtam-e, kit és miért bántottam-e, és hasonlók. Aztán jön a következő kérdés: biztos, hogy nekem mindig mondanom kell valamit, véleményt kell nyilvánítani, okoskodni, tanácsolni, orrot beleütni, stb.? Kell egyáltalán kéretlenül segítséget nyújtani?
Abból is kaptam ízelítőt, hogy én hogyan reagálok hasonló szituban? Furcsa volt egyszerre reagálni és kívülről látni, ahogy épp reagálok... Felébresztő és tanulságos. Azt mondom: "nyitott vagyok!" , aztán látni, hogy eleve eldöntöttem, hogy "tudom", hogy amivel meg szeretnének ismertetni az "szerintem nem jó", ezért ne is fáradjanak, mert nem vagyok rá semmilyen módon vevő. Akkor most hogy is van ez?
Másokról verődik vissza a tükörkép, amint a kivetített szándékaink visszatérnek hozzánk, és belevágnak a húsunkba. Nincs kecmec: gyorsan és biztosan visszatér.
Nem mások teszik, én teszem - mások által - magammal.