2013. július 21., vasárnap

Szívügyek

craigdriscoll.com

- Ez komoly? Azt mondod, hogy a szívügyeimnek köze van a derékfájásomhoz?
- Nagyon úgy néz ki. Bemértem a csakráidat, a szívcsakra volt a legrosszabb.
- Hm... Én meg voltam győződve róla, hogy az első két csakrámnál van probléma.
- Végül is a kettő nem zárja ki egymást. Ott sincs minden rendben, de a szívcsakra viszi a prímet.
- Hát, ez érdekes...
- Mi az érdekes?
- Az elmúlt két hetem arról szólt, hogy rájöttem, hogy megbukott az az alaptézisem, hogy olyan pasik, akik nekem tetszenének egyszerűen nincsenek is.
- Nocsak, nocsak!
- Annyira azért nem! Ne vigyorogj!
- És mióta is fáj a derekad?
- Úgy bő egy hete.
- Na, ugye...
- Ahogy most tűnődök, tényleg lehet benne valami! Mit is mondtál, mi a szimbolikus jelentése a deréknak?
- Tartás, alázat, áldozati szerep felvállalása, hasonlók...
- Aha. Hát, akár áldozatnak is érezhetem magam. Sőt, a szívfájdalom is stimmel. Olyan régi fájdalmak jöttek elő, amikről azt hittem, már régen lezártam és a megfelelő helyre tettem őket. Sajnáltam magam, ahogy már régen nem, és arra is rájöttem tépelődéseim során, hogy az egész életemet olyan alapra építettem, aminek az alapja egy olyan mély csalódás volt, amibe egy részem szó szerint belehalt.
- Akarsz beszélni róla?
- Valamikor szembe kellene már nézni vele, hát miért ne most? Fogalmazzuk akkor meg: hogy is néz ki az a szörny, akitől úgy félek, hogy egész idáig minden ajtót rázártam, és az egész berendezést az ajtó elé toltam.
- ??
- Mindig nagy szerelemről álmodoztam egész életemben. Ha körülnézek, látom, hogy ezzel nagyon nem vagyok egyedül. Ám nekem szerencsém volt, mert megadatott, hogy átéljem, olyannak, mint a filmeken látni, hogy addig szaladnak egymás felé, amíg nem találkoznak. Teljesen el voltunk varázsolódva, az ismerőseink simám lehülyéztek bennünket, de tudtuk, hogy csak irigykednek. Csoda volt, forgószél, sírások és nevetések, mérhetetlen boldogság és szenvedés minden egymás nélkül töltött perc. Fontosabb volt nekem mindennél és én is neki. Teljesen átadtam magam, soha senki nem érintett meg úgy, mint ő. Azt hiszem, ha az életemet kellett volna feláldoznom érte, gondolkodás nélkül megtettem volna. Szép volt, mint egy mesebeli herceg, érzékeny, figyelmes. Vannak férfiak, akik tudják, hogy egy nőnek mire van szüksége, akik figyelik minden rezdülését, akik úgy játszanak a lelke és teste finom húrjain, mint a mesterhegedűn a világhírű virtuóz. Adná az ég, hogy minden nő átélhetné ezt az érzést!
Aztán persze ennek is vége lett egyszer...
- Mitől lett vége?
- Sokat gondolkoztam, valószínűleg több oka is volt. A legdöntőbb az volt, hogy egy idő után nem csak engem szeretett ilyen hévvel...
Na, akkor meghaltam... Járkáltam, tettem a dolgom, a nap felkelt, meg lenyugodott, de mint a zombi: nem volt a lelkem sehol. A testem élt, iskolába jártam, vizsgáztam, dolgoztam, ahogy kell. Néhány hónap után próbálkoztam új kapcsolatokkal, de mind csak silány pótszer volt. Mivel nem akartam egyedül megöregedni, lejjebb adtam az igényemet. Már a kevesebb is elég volt, bár azt hiszem, most hogy végiggondolom, már én is kevesebbet adtam. Igen, jóval kevesebbet magamból...
Azt mondtam, hogy jó, nem kell az a nagy lángoló szerelem, elég, ha jól megértjük egymást, tudunk beszélgetni, hasonló az értékrendünk, vonzónak érezzük egymást, aztán kész. Majd szépen összecsiszolódunk. Legyen megbízható, számíthassak rá. De a hitem az örökre szétrepedezett...
- Még most is szereted? Az ilyen szerelem elmúlik egyáltalán, vagy vonszolod magaddal még mindig?
- A leghihetetlenebb az egészben az, hogy ez is el tud múlni. Pár éve összefutottunk valahol, és mintha egy sosem látott idegen lett volna. A szívem meg sem rezdült, pedig azt gondoltam mindig, hogy majd ki fog ugrani, ha egyszer meglátom, de nem... Semmi!!! Téboly! Én meg simán meghaltam volna egykor érte! Hányan megteszik szerelemből, pedig mennyire értelmetlen!
-Akkor értsem úgy, hogy ez az egy szerencsétlen szerelem az oka a derékfájásodnak?
- Azért ennél több kell legyen. Azon gondolkoztam, hogy minden kapcsolatomban másfajta módon csalódtam. Szép lassan becsuktam magamra az összes ajtót, és azt mondtam, hogy mindenkinek van valami baja, ami miatt nem kezdenék vele.
- Valami "baja" mindnyájunknak van.
- Persze, persze, tudom én, nem is azt akarom ezzel mondani, hogy én hibátlan lennék, de egyszerűen arra jöttem rá, hogy amikor tartozni akartam valakihez, akkor mindig leadtam magamból valamit, hogy "alkalmazkodjak hozzá". Meg akartam felelni neki, ezért úgy tettem, mintha megváltoztam volna, de az aki valóban vagyok attól még ott maradt, minél tovább tartottam elnyomva, annál nagyobb erővel tört volna elő, és ettől egyre szerencsétlenebbnek éreztem magam. Úgy döntöttem, hogy nem adok fel magamból többé semmit senki kedvéért. Azt akarom, hogy valaki vagy szeressen olyannak, amilyen vagyok, vagy sajnálom, de ennyi...
- Mit is mondtál az előbb a pasikról? Van valaki a láthatáron?
- Á, nem úgy mondtam! Csak hosszú évek óta most találkoztam olyan pasikkal, - nem is eggyel! -, akik úgy élnek, viselkednek, ahogy én egy férfit elképzelek. Pl.: tartása van, tudja mit akar, és azt meg is tudja csinálni. Intelligens, gondoskodó, figyelmes. Határozott, de nem erőszakos. Vagyis: vannak férfiak! Számomra már ez is nagy szó, mert eddig azt mondtam, hogy még csak nem is látok ilyet.
- Nem lehet, hogy csak védekezés a részedről, hogy nem találsz egy "normálisat" sem? Lehet, hogy csak a kifogásokat keresed, a hibákra fókuszálsz?
- Hát, persze, hogy lehet! Nagyon is. De dolgozom az ügyön! :)