2013. január 27., vasárnap

Lebegés az éterben

 
Ha bárki kérdezne a létezésem állapotáról, leginkább a hibernált állapot az, ami megközelíti a valóságot.
Vagyok én, és van a világ, némiképp rajtam kívül áramolva. Nézelődöm, regisztrálok történéseket, értelmezem őket, de nincs igényem arra, hogy tegyek érte-ellene bármit is.
Valahol bosszant ez az állapot, meg nem is értem. Az agyam azt mondja egyre jobban belelovalva magát a szituba, hogy: "Na, csinálj már valamit! Elmegy az időd, nem csinálsz semmit!! Mi lesz így veled, ezt nem lehet így csinálni!!!", Aztán nem csinálok semmit, vagy alig valamit.
Olyan ez, mint régen a depresszió volt, de azzal ellentétben nem érzek semmi lehangolót, sőt! Nyugodt vagyok, derűs, azt érzem, hogy minden úgy van jól, ahogy van, csak az agyam/egóm nyüstöl időnként, mert szokatlan neki, hogy nem aggódok parancsszóra. Ha a régi módon gondolkodom, valóban nem normális ez az állapot. Sőt lehet, hogy ha az "új" módon gondolkodom, akkor sem. Azzal nyugtatom magam, amivel J. A. is tette: "Nyugtatom szívemet a csendhez."
Sok mondanivaló formálódik bennem, hamarosan utat tör magának.
/Azt hiszem... /
/ Vagy mégsem.../