2009. november 29., vasárnap

Magunk után hagyott nyomok

Általában nem figyelünk azokra az emberekre, akikkel csak érintőlegesen találkozunk. Bezárkózunk magunkba, hogy még csak véletlenül se kelljen kapcsolatba kerülni velük.
Pedig sokszor rajtuk keresztül kapjuk meg a válaszokat, azokra a kérdésekre, amiket magunknak teszünk csak fel, ki sem mondjuk őket. Ha figyelnénk rájuk, ha megnyílnánk, talán nem kellene újra, meg újra járni a belső meddő köreinket, hanem mások már megtalált válaszait ismerhetnénk meg, vagy az általuk tartott tükörben ráismerhetnénk magunkra.
Valamikor az emberek figyeltek egymásra. Ez kontrollt is jelentett, példát is, törődést is. Azt hisszük, szabadabbak vagyunk, ha mindenkitől függetlenítjük magunkat. Pedig csak magányosabbak lettünk.
Amikor egy ismeretlen emberre figyelek, sok árulkodó jelet láthatok rajta. A tartása, a tekintete, a hanglejtése, a viselkedése mind árulkodik róla. Van, aki könnyen megnyílik, van aki nem akarja kiadni magát. Ha őszinte, nyitott figyelemmel közeledünk valakihez, előbb-utóbb magától kipattan a rajta lévő zár. Megszűnnek a köztünk lévő látszólagos különbségek, feloldódnak a tartózkodás és elkülönülés görcsei. Kiderül, hogy egyikünk sem különb, több, vagy kevesebb, csak más körülmények között próbál ugyanazokra a problémákra választ találni.
Egyszeri találkozással is sokat adhatunk egymásnak. Még akkor is, ha a találkozás emlékét is elmossa az idő