2010. május 21., péntek

Beszorulva


Történt egyszer, hogy Micimackó, aki nagyon szeretett enni, és emiatt hajlamos volt elfeledkezni arról, hogy ez bizonyos következményekkel jár, meglátogatta Nyuszit. Amikor már mindent megevett, amit illett, sőt, annál többet is, indulni készült:

"– Akkor hát megyek. Isten áldjon meg!
– Isten veled! Remélem, jóllaktál.
– Mér, van még valami? – csúszott ki Micimackóból.
Nyuszi elrakta a terítéket, és kissé hűvösen csak ennyit mondott:
– Nincs.
– Nem úgy gondoltam – mondta gyorsan Mackó. – Hát akkor szervusz. Most már sietnem kell.
És már lódult is neki az ajtónyílásnak.
Mellső lábait kidugta, a hátsókkal nekifeszült, s egy percre az orra ki is került a szabadba.
Aztán a fülei... aztán a két mancsa... aztán a vállai... aztán...
– Segítség! – ordított Micimackó udvariasan. – Azt hiszem, jobb, ha visszafordulok.
– Annál is inkább – mondta Nyuszi –, mert magam is szeretnék kijutni.
– De nem megy ám! – mondta Micimackó. – Teringette!... Illetve azt akartam mondani: segítség!
Nyuszi hirtelen meggondolta magát, s mivel lakásának volt még egy másik kijárata, gyorsan kiosont rajta, megkerülte a buckát, odaugrált Mackóhoz.
– Bennragadtál? – kérdezte.
– Azt éppen nem – vetette oda Mackó fölényesen. – Csak pihenek itt egy kicsit... Tűnődöm és dudolászok."
                                                                                       
                                                                                                                            / Milne - Karinthy : Mcimackó/

Amikor úgy teszek, mint aki tűnődik és dudorászik, az csak ezért van, mert szeretném, hogy úgy nézzen ki, normális mederben folyik az életem.