2010. február 16., kedd

ballaszt

Sok szó esik mostanában a lélektársról. A szellemi tanítások szerint mindaz, ami nem szerves részünk, most lehámlik rólunk. El kell engednünk mindent, ami visszahúz, élősködik, gátol minket abban, hogy valóban azok legyünk, AKIK VAGYUNK.
Legyen az munkahely, környezet, baráti kör, házastárs. A ballaszt súlyok ideje lejárt. Jó, ha van egy éles késünk és egy határozott kezünk, ami megteszi, ami a dolga, és átvágja a köteleket. Ha maradunk, újra járjuk az ezerszer bejárt utakat, begyűjtjük a régi fájdalmakat, még mélyebb sebeket hasítva magunkon. Miért nehéz mégis átvágni a köteleket, amik a magasba emelkedést gátolják?
A lélektársak ideje jön. Visszatalál hozzánk, aki belőlünk rég kószálni indult, hogy megismerje önmagát. Begyűjtötte a tapasztalatokat, de a hiány, amit belül érez, nem szűnt meg. Ami valaha egy volt, őrzi az egység tudását. A valaha volt részek egyesülnek. Csak az ismerhet minket, aki valaha egy volt velünk.