2011. február 27., vasárnap

...mi van?

Csizmadia Zoltán: Szekér

Mert hogy is volt ez? Az embernek, ha meg akart élni, meg kellett teremteni az ennivalóját. Ehhez, meg kellett művelni a földet. Jó estben földje is volt, meg lova, ahhoz való szekérrel, meg egyebekkel, aztán ahogy kelt a nap ő is kelt, megetette az állatokat, aztán befogott, felült a szekérre, és kiment a földjét művelni. Miközben a szekér kereke forgott, forgott az ő agyának kereke is, meghányta-vetette magában a világ és a saját gondjait. Idő volt, csend volt, hát tudott gondolkodni is. Amíg a földet művelgette, megint csak gondolkodott, nem lévén senki, aki zavarta volna ebben. Ahogy figyelte, hogyan működik a világ körülötte, egy idő után rájött a törvényszerűségekre, amik az élet egyéb viszonyaira is igaznak bizonyultak, és a saját tapasztalatai által vált bölccsé. Józan parasztésszel szemlélte a történéseket. Olykor persze korlátolt és ostoba is lehetett, de ez minden egyéb esetben is így van.
Most hogy is van ez? Az embert felkelti egy szerkezet. Már attól rosszul van. Kinyitja a TV-t/rádiót, hallja a híreket, hol hányan, hogyan jártak szerencsétlenül, milyen megszorítások, problémák várják, ettől még rosszabbul van. Fél, hogy elkésik, mert "időre" oda kell érni, és ebben mindig van, ami megakadályozhatja. Idegesíti a párja, gyereke, aki szintén ideges, a közlekedők és sorolhatnám még. A munkahelyén a helyzet fokozódik. Pörgés, stressz, félelem, információ-zuhatag, amire reagálni kell, még egy perce sem jut arra, hogy egy önálló gondolata legyen. Estére kimerült, energiahiányos, semmire nincs ereje, csak leül, néz ki a fejéből, nézi a színes képeket, amik mozognak, és minden ellenállás nélkül engedi beáramlani a tőle idegen indulatokat, érzelmeket, amik egy idő után olyanokká válnak, mintha sajátjai lennének.
Kinek az életét éljük?