2012. január 13., péntek

Látkép


Szeretem a hidegfrontot, mert mindig kitisztítja a levegőt. Olyan messzire tolja a látóhatárt, amennyire csak lehetséges, és ragyognak a színek és a fények. Ezen a képen olyanok a felhők, mint egy impresszionista festményen.
Furcsa ez az áltavasz, ami körülvesz minket, van benne valami valószerűtlen és hajlamos vagyok azt érezni, hogy csak toporgunk, ahelyett, hogy berúgná már végre az ajtót az a "valami", aminek az eljövetelét azért várjuk, hogy aztán minél hamarabb utána legyünk.
Bár, ha belegondolok, amikor látom beomlani egymás után a hazugságra épített várakat, akkor muszáj azt is látnom, hogy épp úgy történik minden, ahogy azt előre megmondták. Egyre nagyobb darabok esnek le, omlanak és roggyannak meg, aztán már nem lesz idő és erő mindenhová odaszaladni, és aládúcolni: az egész felépítmény összeroskad. Benne élek a történetben, de képes vagyok kívülről is nézni, érzelmek, drámák nélkül. Már megéltem ennél nagyobb omlást is, vagy lehet, hogy csak nagyobbnak éltem meg, mert először omlott össze az addigi életem. A furcsa az, hogy van utána is tovább, és nem biztos, hogy az nekem rosszabb. Üzenem ezt azoknak, akik először néznek szembe hasonlóval.
Szóval igyekszem kényelmes páhollyá képzelni a helyzetem, nézni az előadást, és figyelni a történéseket, sírni és nevetni, amikor úgy hozza a forgatókönyv.