2012. október 19., péntek

A semmi dícsérete


Tegnap egy tevékeny nap vége felé kiültem a kert végébe, csak úgy szusszanni, nézelődni, töltekezni.
Ez a kép tárult elém, a lényegében semmi, a majdnem üres tér, és a nyugalom. A levegő mozdulatlanul állt, miként az idő is nemlétezőnek tűnt. Ember jelenlétére csak a messze ezüstösen felfénylő maga után fehér csíkot húzó repülőgép utalt. Két galamb, majd megint kettő mutatott be fordulókkal tűzdelt páros gyakorlatot, egy-két muslica lebegett, aztán időnkét kutyák vakkantottak.
Az ereszkedő nap surló fényekkel festett, és én ámulattal figyeltem a finom színárnyalatokat, ahogy szinte észrevétlenül váltanak, olvadnak egymásba percről percre.
Az idővel egyébként mostanában amúgy is érdekes a viszonyom. Áramlatként érzékelem. Határtalannak, változó sebességűnek. Nem számít az idő. Vagy csak nagyon ritkán. Hálás vagyok ezért. Ettől az ember része lesz valaminek, ami sokkal hatalmasabb nála, és csak hagyja, hogy vigye az áramlat, ha úgy tartja kedve. Bárhogy történik, az úgy van jól. A dolgok elkezdtek maguktól működni, olajozottan kapcsolódnak egymásba a megoldásra váró feladatok fogaskerekei, és én csodálkozom, mert hiába olvastam és hittem, hogy létezik, amikor látom a szemem előtt valósággá váló gondolatot, megborzongat a ráébredés: valóban így működik a világ!
( Amikor az este áttöltöttem a telefonomról a képet, és megnéztem nagyban, felfedeztem, hogy az ég alján körben finoman ott van a szivárvány minden árnyalata. Különösen a kép jobb oldalán látszik (KLIKK), bár nem tudom, mennyire látszik majd a bloggba kitéve. )
Lehet, hogy nem is a szivárvány alatt kell átmenni, hanem keresztül kell menni a szivárványon?