2009. november 15., vasárnap

A bennünk épülő székesegyház

A 11:11:11-es meditáció után gondosan figyeltem az álmaimat. Többször fölébredtem éjszaka, de semmi különöset nem álmodtam. Hajnalban még egyszer visszaaludtam, és megkaptam a "választ" a fel sem tett kérdésre. Az utcán álltunk, ismerős helyen, és azt láttam, hogy az egyik fő épületet átépítik. Mondtam a társamnak, hogy nézze már ő is, de ő nem látta. Nézz be az épületbe!- mondtam. Nagy üvegajtók voltak ott, és azokon átnézve látszott, hogy az építők megnyitották a tetőt, és az épülő kupolákon keresztül áradt be a fény! /Az álomszimbolikában a ház a testünket jelenti./ Ennél szebb, és közérthetőbb nem is lehetett volna az üzeneted St. Germain!

idő

Az idő, mint a homok pereg ki a kezem közül. Elsuhan, mintha kívül lennék rajta, vagy mintha kívülről nézném. Valahogy így vagyok mindennel. Nem is értem, miért érzem úgy, ahogy Tóbiás mondta: nem számít. Pedig közben élem az életem, teszem a dolgom, és tűnődök a sok információn, amit begyűjtök, aztán arra jutok, hogy a válaszok bennem születnek.
Sokszor pedig idő kell ahhoz, hogy letisztuljanak, formát öntsenek. Idő és csend. Meg kell hallani a magam hangját a világ zaja mögött. Több idő kellene elvonulni a csöndbe, csak szemlélni a világ dolgait, és átlátni a rendet, a törvényt, ami mindent formál és megvalósít. Időnként irígylem a szerzeteseket, hogy minden idejüket a megismerésre fordíthatják.