2010. január 31., vasárnap

Oldozás

A "Sztárom a párom"-ban van egy jelenet: a főhős találkozott valakivel, aki mélyen megérintette, majd úgy tűnt, végleg el is veszítette. Megy az utcán, nap mint nap a munkahelyére, közben évszakok követik egymást, gyermekek születnek, emberek jönnek-mennek, költöznek, meghalnak. Minden változik a külső világban, de hősünkben minden változatlan, bár ő úgy hiszi, hogy mindenen túl van már. Hogy mégsincs így, az csak akkor derül ki, mikor újra szembesül a problémával, vagyis a nő, aki nyomot hagyott benne, újra felbukkan.
Tanulságos mozzanat. Minden ugyanúgy működik. Amíg nincs kisütve a feszültség, amíg nincs lejátszva a játszma, megoldva szituáció, addig újra és újra ugyanolyan sőt egyre nagyobb erővel kényszerülünk szembesülésre, a probléma átlényegítésére. Át kell mosni magunkon, meg kell élni, fel kell oldani, le kell zárni, meg kell bocsájtani a másiknak, vagy magunknak.
Addig nincs felodozás.


2010. január 30., szombat

Fölfelé

 

Ha elfogy az út, akkor irány az ég! :-)

szakadék

Szóval ez már a szakadék széle... Vagy, ha szerencsés vagyok, akkor a híd eleje. Azé a hídé, amelyik mögött úgy omlik le, és szét a hátra hagyott út, mint a rajzfilmeken. Ha valóban ennyi volt a játék, akkor mostanra a mátrix lebontása programozva, az ENTER lenyomva.
Ennek tudatában kétféle alapgondolatom van. Egyrészt: hihetetlen, hogy az emberiség nagy része tudomást sem akar venni arról, hogy mi történik körülötte és vele.
Másrészt: ha idővel nem engem igazolnak a hiedelmeim, hanem kiderül, hogy mindez csak egyfajta menekülés, vagy elmebaj?
Nem tudom, melyik az ijjesztőbb variáció? Ha megindul a föld mögöttem, vagy ha megmarad ilyennek, amilyen most...


2010. január 27., szerda

minimal


Meg kell tanulnunk mindenben megtalálni a szépséget! Mert mindenütt ott van, csak nem is használjuk az érzékeinket. Megyünk az utcán, a fejünkben dörömbölnek a gondolatok, az elfojtott indulatok, a ki nem mondott mondatok. Megoldatlan helyzetekre számtalan nemlétező variációt lefuttatunk, aggódunk, pánikolunk, versenyt futunk a nemlétező idővel. Elfutunk a szépségek, az élet, az igazán fontos dolgok mellett. Már régen elfelejtettünk rácsodálkozni a bennünket mindenhol körülvevő gyönyörűségekkel teli világra.
Nincs fontosabb, mint az a pillanat, amit éppen élsz!
Csak ami most van, az a valóság, soha nem volt és soha nem lesz újra!


Föld a cseppekben

Találtam ezt a fotót
/és még sok fantasztikusan jót /, és persze tűnődni kezdtem... Vajon milyennek is képzelem el a születő Új Földet? Hogyan hathatják át egymást a dimenziók? Hogyan lehetne érzékelni a folyamatot? Elalvás előtt hagyom, hogy alkossa meg magát a tér körülöttem, hogy színek és mozgások ébredjenek, de egy határon túl nem jutok. Talán nagyon akarom. Emlékszem, mikor jó tíz éve olvastam Steinert a Föld különböző ciklusairól, mennyire abszurdnak és érthetetlennek találtam. Most személyesek részt veszek egy új születésben. Ha minden jól megy :-)...
-->
2010.01.27.
RÉ-Vész

Mit viszel Magaddal a Végső Mérés Idejében?
Készíts listádat, de vigyázz listád csakis örök értéket mutathat.
A lineáris idő Most pillanatától számítva a 99. napon elindul a HaJó, melyet az örök Ré-vész vezet.
A 99 nap minden pillanata lehetőséget ad az örök érték feltárására SZívedben.
Átfordító Erőként áramlanak a Központi Mag Hangjaként az Erőhatások, melyek csakis a SZívedben MegErősödve érnek Lényed  bizonyosságában.
Minden pillanatot figyelemmel tölts, bizalommal érlelj és szereteted hasson át, mert eljött az IDŐ.
Csakis a LélekJelenlét számít, az a Tér amit megtöltesz örök értékkel.
Csendben, nyugalommal érleld lelked virágait.

/Baranyai Zsuzsanna






2010. január 22., péntek

Városok ll.

Ezt a képet "véletlenül" találtam és most azért tettem fel, mert egy meditáció után szikrázó fehér-ezüst lapított piramis- formákat láttam a horizonton magasodni. Tudtam, hogy nem az Egyiptomi piramisok, hanem valami más, amit "látok". Most, hogy ezt megtaláltam, úgy érzem, akár ezek is lehetnének. /Bár nem lapítottak. :-)/


http://hg.hu/cikk/epiteszet/5767-format-olt-a-jovo

Városok



 Van egy városom. Álmodom vele már egy ideje. Ismerem, tudom, hogy ez az álombeli város, ami a mi valóságunkban nem létezik. Van benne metró, villamos, vasútállomás. Áruházak, templomok, kávéházak, kollégiumok, különféle magánházak, üzletek, telkek, és minden egyéb, ami van egy városban. Tudom, hogy mikor merre járok benne, és, hogy már sokszor jártam itt.
Már régóta rájöttem, hogy nekem az utazások a folyamatot jelentik, valamit, aminek még nem értem a végére. A kollégiumok, iskolák szembesítenek a megtanulandó feladatokkal. Időnként kirándulni megyek, társas utazásra. Akkor nehézségekre számíthatok, különösen, ha hegyet is mászunk. Gyakran áradó folyón kell átkelnem álmomban. Van hogy átmegyek, van, hogy nem vállalom. Az áruházak bevételt jelentenek, legjobb, ha piacon járok, kirakodóvásáron. Van egy tavam is, olyasmi, mint a Balaton, vagy időnként, mint a tenger.Nem igazán jó előjel, betegség is lehet. Uszoda, fürdő, szintén enyhébb betegség.Ha csak egy épületet látok, akkor az leginkább én magam vagyok, érdemes megfigyelni, hogy melyik része az, amiről szól a történet. A tető a fej, a falak a "tartóváz" a gerinc, vagy a csontok, a pince meg a rejtett mélyen bennem lévő dolgok. És még sorolhatnám. Az álmok sokat elárulnak és sokat segítenek, hogy megismerjük magunkat. nem hiszek benne, hogy az álmok mindekinek ugyanazt jelenik. Ezt is meg kell tanulni, odafigyeléssel, türelemmel, mert egyedi a kódolás.

Váltás


Az elmúlt napok várakozással teltek. Pontosabban a folyamatos mostban, ha lenne olyan magyar igeidő. Az a furcsa, hogy folyamatosan úgy érzem, hogy valami alakul, közeleg. Talán leginkább a futó indulás előtti, vagy a színész fellépés előtti állapotához lehet hasonló, azzal a különbséggel, hogy én még a kezdés idejét sem ismerem. Beszélgettem egy hasonló beállítottságú ismerősömmel, aki azt mondta, hogy  úgy szeretné, hogy valaki megmondaná már végre, hogy mi is az, amit neki csinálnia kell! Én úgy hiszem, ezt hiába várjuk. Mi alakítjuk az időt, a helyszínt, a körülményeket. Nem én, hanem MI! Mindnyájan együtt. Amit tehetünk, az annyi, hogy figyelünk, és készen állunk. Ez elég agyrémnek tűnik, ha belegondolok, mégis ezt érzem.

2010. január 4., hétfő

Színek és fények

Ma délután, mikor haza indultam, pontosan ilyen színekkel ment le a nap. Erről azonnal a mai reggel jutott eszembe, mikor olyan színek és fények voltak, hogy nagyon sajnáltam, hogy meghagytam a fotózás gyönyörűségeit a nővéremnek és egész családjának. Ők mind képzett fényképészek, vagyis nem konkurálok. A tegnapi hó nagyrészt érintetlen volt. Mivel nedvesen kezdett esni, megmaradt a fákon és a növényeken. Az előző napi esők után sok állóvíz keletkezett, ami a hóesés és a fagy hatására opálossá fagyott. Napkelte előtt leszállt a köd, épp csak a földfelszínre. A föntről jövő fények mindent derítettek. Kelt fel a nap. Tompa rózsaszín-barackszín fény támadt, ami a fák és az épületek árnyékát úgy vetítette ki, mint ahogy máskor a fény vetül elő a felhők mögül, fénypászmákban. A kéményekből füstoszlopok bújtak elő sárga-arany gomolygással. A fönt, a lent, a fény, az árnyék, a súlyos, a súlytalan mind értelmezhetetlenné vált. Varázslatos világ vett körül...
Néhány napja álmodtam. Olyan volt, mintha esküvőn, vagy valami nagyszabású rendezvényen lettem volna. Nem akartam, hogy rajta legyek a fotókon, valahogy sosem szerettem, ha fotóznak. Próbáltam elvegyülni, bújkáltam. Aztán egyszerre szembetaláltam magam a fotóssal. Higgadtan rámnézett, megmondta a nevét, és azt mondta: "Majd, ha már nem akarod újrafutni a köröket, AZ LESZ A FORDULÓPONT ! Akkor majd keress meg!"