2015. szeptember 23., szerda

Őrizni, amink van



Régóta halogatom már, hogy bekapcsolódjak a vég nélküli vitába, a bevándorlók/menekültek kapcsán. De nem megy tovább, hogy ne szóljak bele...
Az egészben legjobban az zavar, hogy a társadalom épp úgy áll a problémához, mint a jelenlegi nyugati gyógyítás a betegségekhez: nem a problémát keresi és kezeli, hanem a tünetet próbálja megszüntetni.
A probléma abból adódik, hogy bizonyos hatalmi köröknek nem elég /vagy elfogyott/ amilyük van/volt / vagy ki tudja még mi okból? / ezért a hazájuktól távol beavatkoztak más népek rendjébe, életébe, amitől az felborult, darabokra hullott. A számunkra jelenleg még elképzelhetetlen veszteség, szenvedés és káosz szokás szerint nem azért szakadt a népek nyakába, mert nekik nem volt jó otthon, és nem fértek a bőrükbe. Mindez jelenleg alig érdekel valakit, és csupán arra megy ki a menetrend szerint késhegyig elmenő vita, hogy szeretni és segíteni kell-e az országunkba jövőket, vagy rettegni kell tőlük, és megtagadni az áthaladást, netán az itt letelepedést? Ennek ürügyén lehet a tőlünk eltérően gondolkodót szidni, gyalázni, gyűlölni.
Miért nem tűnik fel, hogy ez problémakeltés, és figyelemelterelés valami sokkal fontosabbról? Miért nem megyünk néhány lépést hátra, és jut eszünkbe, ha figyeltünk az elmúlt néhány év során, hogy hogyan csöpögtették a fejünkbe a háború gondolatát? Például, amikor országos napilap katonai egyenruhák történetét mutatja be szép színes mellékletében, vagy világháborús hősökről sugároz sorozatot a rádió. /Megjegyzem, valószínűleg a bemutatott hősök nem hősnek készültek gyerekkoruk óta. Valószínűbbnek tűnik, hogy áldozatok voltak ők is./ Katonai témájú kiállítások, bemutatók, fesztiválok, miegyebek. Szinte úgy tűnik, nem is olyan rossz buli ez a háború! Lassan amúgy sincs olyan, aki saját bőrén tapasztalta, és még él, olvasni, filmet nézni meg kívülállóként mégis csak más.
Aztán a háború, a valódi, egyre közelebb kúszott hozzánk. Ukrajna műforradalma óta pedig nyilvánvalóan ütközési zóna lettünk.
Miért kell Európának megint hadszíntérré válni egy olyan összecsapásban, ami nem is rólunk szól? Miért lehet népeket újra belesodorni elmebajokba? Miért egymás ellen acsarkodunk jobb-bal és egyéb oldalon? Szomszéd és nem szomszéd népek mutogatnak egymásra, vádaskodnak anélkül, hogy a megoldásra bármilyen javaslatuk lenne.
A megoldás egyértelmű: mindenki menjen haza! Először azok, akik idegen országokban háborúznak. Aztán, ha otthon béke lesz, és minden állampolgár minden országban emberhez méltó életet élhet, ugyanazért a munkáért ugyanannyi jövedelemhez juthat, akkor mindenki hazamegy önként oda, ahol valóban otthon lehet. Ahol senki nem kezeli idegennek, ahol nem néznek rá gyanakvóan, vagy lenézően, ahol nappal ugyanazon a nyelven beszélhet, amelyiken éjszaka álmodik.