A valódi otthonunk

Soulfamily by Joshus Hund

Az emberek nagy része a megszokott hétköznapi megélésekbe temetkezve mit sem vesz észre abból, ami valahol körülöttünk, bennünk történik.

Két évtizede valaki, valakik késztetést éreztek megtenni olyan dolgokat, amit körülöttük mindenki elmebajnak gondolhatott: energiakapukat nyitó és lehorgonyzó szertartásokat végeztek a Föld meghatározott pontjain. Vajon azokon kívül, akik ezeket a szertartásokat végezték, hányan voltak, akik észrevettek valamit ebből? Vajon mennyien lehetünk ma, akik tudunk arról, hogy ma volt az utolsó, a 11:11 kapu aktiválása, és hogy ez mit is jelent? Akit érdekel a téma, utána nézhet, sok infót lehet találni a világhálón.

Én most inkább a tiszteletemet fejezném ki azok előtt, akik voltak olyan bátrak, hogy hittek magukban, a megérzéseikben, a magukkal hozott ősi tudásukban, és a közvéleménnyel nem törődve tették a dolgukat. Valószínűleg egyedül voltak, kétségeik voltak, valószínűleg sokszor szemükbe nevettek és simán lehülyézték őket, mégis következetesen végigcsinálták amit vállaltak, amiért leszülettek. Aztán ahogy telt az idő, nyíltak a kapuk, ahogy a nyíló kapukon beszökött a fény, úgy terjedt emberről emberre, mint valami ragály a felébredés. A felébredés először nem más, mint egy érzés. Homályos sejtése valaminek, amit még meg sem lehet fogalmazni, de nem hagyja békén az embert, és elkezd keresgélni, mert nem érti, hogy mi baja van a világgal, vagy magával, vagy mindkettővel, de valami nincs rendben. Sóvárgások támadnak benne, elvágyódások, de hova? Olyan, mint a honvágy, de hol van az az otthon?

Érdekes, de sokan emlékeznek rá, bár lehet, hogy nincsenek tudatában. Van úgy, hogy beszélgetés közben mesélek a saját megéléseimről, és próbálom megfogalmazni azt a mindent elfogadó, befogadó szeretetet, ami ott jelen van, és varázslatos pillanatokban részesülhetünk is belőle. Látom, hogy mindenkinek könny szökik a szemébe. Komoly, erős férfiak, megkeményedett, látszólag rideg nők, nem számít! Mindenki emlékszik! Mélyen elrejtve ott pislákol bennünk a valódi otthonunk emléke, ahová visszavágyunk, ahová tartozunk.

Tegnap, holistic pulsing kezelés után egy fiatalemberrel, komoly családapával beszéltük meg az élményeit. Azt mondta, látott egy hajót, ahogy közeledett egy szigethez. A parton állt valaki, és várta azt a hajót. Igen, - mondtam -, megyünk haza... Láttam, hogy restelkedve  próbálta titkolni a hirtelen jött könnyeit. Milyen furcsa is ez...

Az is furcsa, ahogy lassan gyülekezünk egymás köré, mi, a lélekcsaládunk tagjai, akiket nem tud elválasztani már sem országrész, sem határok, sem kontinensek. Valahogy megtaláljuk egymást, egymásra ismerünk ismeretlenül is. Köszönöm Nektek!