Szavakról

Fractal Tree by Second Harvest

Az a baj a szavakkal, hogy mind másként értelmezzük őket. Épp olyanok, mint a saját világaink, amiben élünk. Mind másképpen érzékeljük, éljük meg a velünk történt dolgokat, aztán a megéléseinket szépen felcímkézzük, jól bevéssük magunknak, hogy: "ha így teszel, ez történik majd veled", aztán ehhez viszonyulunk a továbbiakban. Kialakul egy jelzésrendszer, ami közel sem azonos a másokéval. Aztán csak csodálkozunk, ha szavaink egészen másfajta reakciót váltanak ki másokból, mint amire mi eredetileg gondoltunk. Az elmúlt egy-két hétben kétszer is belefutottam ebbe a csapdába, és sokat tűnődtem, hogy vajon én rontottam el valamit, vagy csak egyszerűen másként értelmezünk dolgokat?

Lehet ez egyfajta "vizsga", "próba", sokadszorra belefutni hasonló szituációba, és figyelni, hogy hogy jövök ki belőle? Megmaradok-e a biztos középpontomban, vagy fuldoklom a bizonytalanság örvényében, hogy vajon jól tettem-e, jól mondtam-e, kit és miért bántottam-e, és hasonlók. Aztán jön a következő kérdés: biztos, hogy nekem mindig mondanom kell valamit, véleményt kell nyilvánítani, okoskodni, tanácsolni, orrot beleütni, stb.? Kell egyáltalán kéretlenül segítséget nyújtani?

Abból is kaptam ízelítőt, hogy én hogyan reagálok hasonló szituban? Furcsa volt egyszerre reagálni és kívülről látni, ahogy épp reagálok... Felébresztő és tanulságos. Azt mondom: "nyitott vagyok!" , aztán látni, hogy eleve eldöntöttem, hogy "tudom", hogy amivel meg szeretnének ismertetni az "szerintem nem jó", ezért ne is fáradjanak, mert nem vagyok rá semmilyen módon vevő. Akkor most hogy is van ez?

Másokról verődik vissza a tükörkép, amint a kivetített szándékaink visszatérnek hozzánk, és belevágnak a húsunkba. Nincs kecmec: gyorsan és biztosan visszatér.

Nem mások teszik, én teszem - mások által - magammal.