Úgy vélem, maga a műfaj egyfajta exhibicionizmus. Úgy teszünk, mintha magunknak írnánk, ami valahol igaz is, de mégiscsak a külvilágnak igyekszünk megmutatkozni. Szeretnénk elkápráztatni másokat a gondolataink eredetiségével, a kreativitásunkkal, a látásmódokkal, a kalandjainkkal, stb. Igen, nyomot akarunk hagyni magunk után. Vágyunk a mások elismerésére, fontos, hogy tudják kik vagyunk, és hogy vagyunk valakik. Nem elég az alkotás adta öröm, kell a mások elismerése. Az az ego ünnepe, ha besöpöheti az elismeréseket.
A tisztelet és elismerés minden nívós alkotásnak jár. Amikor mások tollaival ékeskedünk, - mondanám: ékesítjük lugasépítő madár módjára sajátunknak tekintett alkotásunkat -, csalunk.
Nos, akkor most, ahogy a tisztesség megkívánja, megosztom a közösséggel John H Maw csodás képét:
A többi pedig itt látható:
http://johnhmawphotography.blogspot.com/
http://johnhmawphotography.blogspot.com/
Az alkotás önző dolog, mivel önmegvalósítás. A fiókba sepert mű azonban semmit sem ér. Az önzés addig tart, amíg elkészült a "művünk". Utána meg akarunk mutatkozni a világnak azon keresztül, amit megalkottunk. Bárki elbeszélgethet magában a gondolataival, de miért is ne hallatszódjék ki? Legalább tudunk egymásról ebben a rohanó világban. Olyanokról is, akikkel lehet, hogy sosem találkozunk, mégis olyanná válnak, mintha mindig is ismertük volna őket, s ők minket. Ezért váltam is is blogtulajdonossá :)
VálaszTörlésSzeretem, hogy értettük egymást :-)
VálaszTörlés