A félelmek feloldása

epitemnein-epitomic.blogspot.com

Az elmúlt napokban sok minden történt, amiről beszámolhattam volna, de a gépem, - sőt több gépem! - úgy döntöttek, hogy a régi módon nem szolgálnak engem tovább. A számítógépem, amit kb. két hónapja újítottam, használhatatlan lett, a szerelő pedig, akitől vettem épp nyaralt. Nem tudom a bejegyzésről lemaradt gondolatok kapnak-e még tért, vagy elsodortatnak-e az újak által? Most azonban arról írok, ami perpillanat a legfontosabbnak tűnik: a félelmekről.

Azt tapasztalom, hogy az emberek egyre nagyobb része "érez" valamiféle változást, vagy a változás lehetőségét, sőt szükségességét. Nem tudom, mi okozza ezt, a beáramló energiák, vagy az egyre több helyen felbukkanó "hírek", amik a bennünket körülvevő világ működéséről tudósítanak?

Azt tapasztalom, hogy lassan a hivatalos médiába is szivárognak olyan információk, amiket eddig nem nagyon hallhattunk, láthattunk, vagyis én úgy értékelem a helyzetet, hogy repedeznek a festett kulisszák, itt-ott már be is dőlnek.

Lehet, hogy az emberek legnagyobb része még mit sem vesz észre ebből, de az érzékenyebbje, vagy akinek ezzel dolga van, mind erősebben látja azt, amiről legszívesebben nem venne tudomást: a világa nem működik már a régi módon, és ezt fenyegetettségnek éli meg. Maga sem tudja megfogalmazni félelme tárgyát, csak azt érzi, hogy minden bizonytalan, átláthatatlan, tervezhetetlen, és mivel egyre több szennyes ügyre vetül fény, undorító is. Elveszik a bizalma, hite, reménye. Hatalmába keríti a félelem, félelem a bizonytalantól, a megszerzett értékei elvesztésétől, egy esetleges háborútól és még sorolhatnám. Ezek a félelmek gyakran hihetetlen méreteket képesek ölteni és úgy tűnik, maguk alá gyűrik a vele küzdő józan észt. A helyzetet nehezítheti, hogy nincs kivel megbeszélni ezt az érzést, hiszen irreálisnak tűnik, megfoghatatlan.

Ahogy én látom, fontos ezekről beszélni, még akkor is, ha látszólag értetlenségbe ütközünk, vagy nevetségessé válunk. Az emberek mostanság sokkal nagyobb figyelemmel és sokkal tovább követik az erről szóló gondolataimat, tehát a változást már lehet érzékelni, segíteni pedig gyakran csak nagyon apró lépésekben lehet. Mindig csak annyira, amennyire a másik félnek szüksége van és amennyit épp elfogad, sőt inkább kér! Kéretlenül nem szabad senkit segíteni! Fel kell kínálni a segítség lehetőségét, de mindenkinek joga van eldönteni, hogy kér-e belőle. Gyakran egy információ több kárt okoz, mint hasznot, mert nincs még felkészülve rá az illető.

Hogyan lehet ilyen esetben segíteni?

Aki már keresztül ment ezeken a folyamatokon, az a saját példáján keresztül empatikusan tud fordulni a másik emberhez. Megérti őt, és saját tapasztalatait el tudja mondani, ezáltal hitelesebbé válik. Ha engem kérdeznek, meg szoktam tudakolni, hogy mitől is fél? Fogalmazza meg! Sokkal könnyebb szembesülni egy konkrét dologgal, mint valami megfoghatatlannal. Ha formát adunk neki, már láthatjuk, mivel állunk szemben. A következő lépés, hogy ne fojtsuk el a félelmet, hanem gondolatban játsszuk végig, hogy mi is történik, mi történhet, ha a félelmünk realizálódik? És akkor mi van? Mindig van következő lépés!

Amikor jön egy "pánikroham", nehéz higgadtnak lenni, de meg kell próbálni. A legfontosabb, hogy egy kicsit vonjuk ki magunkat belőle, lépjünk hátrább, nézzük távolabbról, mintha nem is velünk történne! Ne vesszünk el benne, ne adjuk át magunkat! Nagyon sokat számít ilyenkor a tudatosan megfigyelt légzés! Lélegezni szabályosan, csak arra figyelve, hogy minél szabályosabb legyen. Végigpásztázva a testet, regisztrálni a szervek működését, szívverés, hőérzet, görcsök, feszülések, stb, tudni, hogy ez átmeneti állapot, elmúlik.

Tudatosítsuk magunkban, hogy mi az, ami kiváltja a félelmet belőlünk, és azt ha lehet, kiiktatni az életünkből. Gondolok itt pl. arra, hogy felkavaró, rémísztő hírműsorokat nem kell nézni, ahhoz, hogy képben legyünk, elég végigfutni a címeket az újságokban, vagy a hírportálokon. Ami érdekes lehet számunkra, innen is megszerezhető.

Ha mindig arra fordítjuk figyelmünket, amit szeretnénk, hogy ne történjen meg velünk, akkor óhatatlanul annak adjuk az energiánkat, vagyis azt erősítjük. Rajtunk múlik, hogy mire figyelünk, mit teszünk előbbre a fontossági listánkon. Persze lehet azt mondani, hogy ez struccpolitika, de mi értelme van folyamatosan ijesztgetni magunkat olyan dolgok miatt, amik meg sem történtek, és valószínűleg nem is fognak megtörténni?

Rajtam múlik, hogy a világ, amelyiket magam köré alkottam, milyen? A világ, a környezet, az élethelyzet olyan, amilyen. Az ahogy megélem, ahogy reagálok rá, az az, ami az én felelősségem és lehetőségem.

A félelmeket nevükön kell nevezni, és elengedni őket. Ha dédelgetjük őket, hatalmasra nőnek és velünk maradnak.