Pictures from Brueghel: The Parable of the Blind
Nyüzsög a világ, mint felbolydult méhkas. Na, jó, csak az a világ, amelyikre én figyelek.
- Csak közbevetőleg: észrevettétek már, hogy annyi világ él egymás mellett, ahány ember? Gyakran egymástól teljes mértékben elszeparálva, és még csak véletlenül sincsenek közös pontok? Lehet, hogy ez csak az én egyedi problémám, de néha, ha "idegen világba" tévedek, elcsodálkozom azon, hogy hát ez hogy lehet, hogy emberek így élnek és gondolkoznak? Persze tudom, - amikor látom a kikerelkedő tekinteteket, hogy én is váltok ki hasonló reakciót szegény gyanútlanokból, amikor előadom a saját verziómat -, hogy az én világom is periférrikus, hogy finoman fogalmazzak. Na, erről eszembe jut, hogy tegnap kitöltöttem egy pszichológiai tesztet, ami 72 pontos volt, és az lett a végeredménye, hogy én a lakosság 1%-hoz tartozom, és leginkább az idealista kategóriába vagyok begyömöszölhető. Ez számomra részint hízelgő, mivel az egóm mindig is szerette az ilyen helyzeteket, részint megint komoly gondolkodásokra késztetne, ha még mindig annyira érdekelne, hogy ki mit gondol rólam. A helyzet az, hogy számomra csak az probléma, ami az enyém, a többi meg a másé. -
A nyüzsgésre visszatérve: azt veszem észre, hogy a világ változásaira élénken reagálók között elindult egy vita, hogy a felemelkedés útja egyéni, vagy csoportos? Van aki azt gondolja, hogy a személyes út megjárása mindenkinek egyéni megéléseken, megtapasztalásokon keresztül történhet, senki senki helyett nem tud "megváltódni". Van aki azt mondja, hogy nem lehet segítség és irányítás nélkül hagyni a "tömegeket", akik a változás beindulásával majd csak néznek, mint Rozi a moziban.
Azt hiszem az alapkérdés akkörül forog, hogy a magammal foglalkozás az egós cselekedet-e, vagy valami más? A másik fő kérdés, hogy miért van az, hogy olyan népszerű a "vak vezet világtalant" szituáció?
Amikor rányílt a szemem az addig nem látott dolgokra, ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy megmutassam lehetőleg minél több embernek, mert ezt mindenkinek látni és tudni kell! Idővel lecsihadtam. Mindenki csak annyit képes felfogni a világból, amennyinek a felfogására megérett. Ez a tétel rám épp annyira vonatkozik, mint mindenki másra.
A probléma itt szerintem az elmagányosodással, az elszigetelődéssel van. Nincsenek közösségeink. És a kommunikációval. Ha közösségben élsz, nem irányítani vagy vezetni akarod a másikat, hanem egyszerűen egymás mellett lépkedtek. Közös élmények adják az egyéni felismeréseket. Egymást támogatva halad mindenki saját belső útján.
VálaszTörlésDe nincsenek közösségek, ezért kommunikálni sem tudunk, ezért próbálunk irányítani és "megmondani a frankót", mert lassan már beszélgetni is elfelejtünk.
Ma már a család sem közösség. Hol van ma már olyan család, ahol egyszerre ülnek le esténként vacsorázni, s közben megbeszélni a napjukat, megosztani az élményeiket? Szinte sehol. Mindenki egyedül eszik, vagy a TV-t bámulva, vagy a számítógép előtt ülve.
Ráadásul a ma embere komolyan sérült pszichésen, és ez a családban fokozottan aktiválódik. Így nemhogy a béke szigete és valódi közösség lehet egy család, hanem valójában a pokol maga.
Ezért élnek meg a felemelkedést váró próféták, az önjelölt messiások, stb... Ezért élnek meg jól az ezoguruk, mert az emberek fizetnek is azért, hogy valahova tartozhassanak... Mindez végtelen elszigeteltségünket és magányunkat mutatja. Persze vannak kivételek is.
De úgy tűnik, míg nem térünk vissza az igazi közösségi léthez, addig esélyünk sincs. Mert az elmagányosodott embernek nincs segítsége, támasza. Azt tanulta, hogy ahhoz, hogy boldoguljon, át kell másokon gázolnia, el kell vennie másoktól a lehetőségeket, időt, pénzt, energiát. Ilyen kondicionálással csak irányítani akarod a másikat, és ez a magatartás éppenhogy rombolja a közösséget. A kígyó a saját farkába harapott.
És ezzel nem mondom azt, hogy nem vagyunk korszakváltásban. Csak az éretlen gyümölcsöt nem lehet erőszakkal leszakítani és beérlelni.
Ez mind így igaz. Nagyon hiányoznak a közösségek minden szinten.
TörlésMindig egy percem jutott erre a bejegyzésre és mindig egy gondolattal mentem tovább. Végül hozzászólás helyett bejegyzés lett. Inspiráló vagy.
VálaszTörlésTe is nekem! :))
TörlésNagyon szíven ütött az utolsó gondolatod: "Az önzők valamilyen módon fosztogatnak, el kell venniük, el kell rekeszteniük valamit a másiktól. Gyakran önmagukat."
TörlésA javát le sem írtam, éppen a fájdalom miatt, amit kelthet. Lehet, hogy kedves volt tőlem, de lehet, hogy hazugság :)
TörlésAzzal egyébként abszolút egyetértek, hogy mindenki csak annyi fog fel, amennyire megérett, de hozzá kell hogy tegyük a magunkét, hogy a másik ne a nihilben kutakodjon, ha már kupacokba vagyunk gyűjtve.
Klassz világ ez, csak néha nagyon közel jönnek a falak.