2011. január 9., vasárnap

Egy fáról


Amikor reggel kinéztem az ablakon, az eddig megszokott nyirkos szürkeséghez még a köd is társult. Ebben a közegben álldogált, szunyókált az öreg akácfánk a kapunk mellett. Összeszorult a szívem, mikor ránéztem. Mennyi mindennek tanúja volt az elmúlt évtizedek alatt. Végighallgatott sok beszélgetést érkezőkkel, indulókkal. Szerelmek születtek ágai árnyékában, végigcsókolózott éjszakákat védelmezett óvón, és végignézte, amint a szívem darabokra tört. Hányan nincsenek meg már azok közül, akik mellette jártak ki-be a kapun.
Hatalmasra nőtt, erős volt, kimagaslott a környék fái közül. Csak hát ott voltak a vezetékek, a villany, a kábel TV, Ő az útjukban állt. Tavasszal durván megnyesték az ágait, féloldalas lett, egyensúlya megbillent. A nyári nagy viharnak csak alig tudott ellenállni. Még a járdát is megemelték kapaszkodó gyökerei. A szomszéd gyakran panaszkodott, hogy félti a frissen felújított házát.
Kimentem és átöleltem a törzsét. Nem értem át. Éreztem az arcomon az érdes kéreg nyomását, és hogy legördülnek a könnyeim. Később még egyszer kimentem hozzá. A köd mögül lassan fölsejlett a halvány napkorong. A vízcseppek kiváltak a levegőből, összegyűltek a faágakon, és nagy nehéz cseppekben potyogtak a földre. Sírt a fa.
Aztán fölszállt a köd, és kisütött a nap.
Később megérkeztek a favágók is.

4 megjegyzés:

  1. Nehéz szavakkal kifejeznem az együttérzést, amit keltettek a Tieid... Keresek Neked, ha alkalom adódik valami kárpótlást...

    VálaszTörlés
  2. Szép gondolataid vannak Libuci!
    Az emlékeket, érzéseket pótolni...? Az talán lehetetlen, de az együttÉrzéssel, megértéssel talán tehetünk valamit, talán már meg is tetted János:)

    VálaszTörlés
  3. Köszönöm, Lili! Pótolni nem lehet, de ennyit megérdemelt, meg akkor nem is voltam képes másról írni. Valóban, az együttérzés lehet olyan, mint egy gyógyító simítás. :)

    VálaszTörlés