Egy fáról

Amikor reggel kinéztem az ablakon, az eddig megszokott nyirkos szürkeséghez még a köd is társult. Ebben a közegben álldogált, szunyókált az öreg akácfánk a kapunk mellett. Összeszorult a szívem, mikor ránéztem. Mennyi mindennek tanúja volt az elmúlt évtizedek alatt. Végighallgatott sok beszélgetést érkezőkkel, indulókkal. Szerelmek születtek ágai árnyékában, végigcsókolózott éjszakákat védelmezett óvón, és végignézte, amint a szívem darabokra tört. Hányan nincsenek meg már azok közül, akik mellette jártak ki-be a kapun.
Hatalmasra nőtt, erős volt, kimagaslott a környék fái közül. Csak hát ott voltak a vezetékek, a villany, a kábel TV, Ő az útjukban állt. Tavasszal durván megnyesték az ágait, féloldalas lett, egyensúlya megbillent. A nyári nagy viharnak csak alig tudott ellenállni. Még a járdát is megemelték kapaszkodó gyökerei. A szomszéd gyakran panaszkodott, hogy félti a frissen felújított házát.
Kimentem és átöleltem a törzsét. Nem értem át. Éreztem az arcomon az érdes kéreg nyomását, és hogy legördülnek a könnyeim. Később még egyszer kimentem hozzá. A köd mögül lassan fölsejlett a halvány napkorong. A vízcseppek kiváltak a levegőből, összegyűltek a faágakon, és nagy nehéz cseppekben potyogtak a földre. Sírt a fa.
Aztán fölszállt a köd, és kisütött a nap.
Később megérkeztek a favágók is.