Jump For free, Posted by: kumarsky
Van az úgy, hogy az ember megreked egy élethelyzetben. Érzi, hogy valami nincs rendben, nincs a helyén, rosszul érzi magát a bőrében, mégis folyamatosan elhallgattatja a belsejéből fakadó késztetéseket a kilépésre, változásra. Számtalan magyarázatot talál ki annak megmagyarázására, hogy miért nem változtat. Legtöbbször a körülményekre fogja, meg másokra, hozzá közel vagy távol állókra, hogy ki, vagy mi tartja vissza.
Azt hiszem valójában csupán az ismeretlentől fél. Egy helyzet lehet bármilyen rossz, de már ismerős, lehet úgy-ahogy kezelni. A fájdalmak megszokottak, rutinszerűen a szőnyeg alá söpörhetőek. Gyakran komoly krízisek, betegségek kellenek ahhoz, rákényszerüljön az önmagával való szembenézésre. Akkor föltárul egy szakadék, mert az út, amelyen idáig jutott, itt véget ér. Ideig óráig toporoghat a szakadék peremén, tekingethet visszafelé, hogy hol rontotta el, még vissza is indulhat, de egy idő után nyilvánvalóvá válik: nincs más lehetősége, csak az ugrás. Elrugaszkodni a legnehezebb...
A következő pillanatban már egy új élethelyzetben találja magát, és kiderül, hogy az élet megy tovább.
Meg kell tanulni úgy szemlélni a sorsunkat, mintha fölötte lebegnénk.
Kívülről, a más szemével nézni magunkat, mint a képeinket is. A más szeme könnyebben veszi észre a hibákat, tévedéseket. Az élet egyik legnagyobb leckéje.
VálaszTörlésAz irományok korrektúráját is más agy végzi.
Ahhoz, hogy igazán lássuk magunkat, nem a saját szemünkkel kell néznünk...
Igaz! Általában annyira benne vagyunk a magunk által rajzolt bűvös körben, hogy csak keringélünk benne. Sokszor azért jó egy őszinte beszélgetés, mert a másik azonnal rálát "kívülről" arra, amit "belülről" nem látunk. Elég egy jó kérdés, és szétpattan a bűvös kör, és megmutatkozik, amit eddig nem láttunk.
VálaszTörlésAzt hiszem kívülről nézni, látni, megtanulható.