A felemelkedés és én

Kaposi Viktor fotója

Amit most megpróbálok leírni, az kósza érzések, és sorjázó gondolatok elegye.

Van-e felemelkedés, és ha van, mi az?

Amikor először találkoztam azzal a szóval, hogy "felemelkedés", csak ködös sejtéseim voltak arról, mi lehet. Nem gondoltam, hogy azt jelenti, hogy el kell indulni egy önismereti úton, lassan lefejteni magunkról minden réteget, hazugságot, fájdalmat, kötődést. Ahogy haladtam ebben a cseppet sem könnyű folyamatban, úgy kezdtem megérteni, hogy mit miért csinálok úgy ahogy csinálom, miért élek olyan körülmények között amilyenek között élek, miért bánnak velem úgy az emberek ahogy bánnak. Megértettem, hogy vissza kell vennem a hatalmamat. A hatalmamat, ami nem azt jelenti, hogy másokat uralok, hanem azt, hogy felelősséget vállalok az életemért, a tetteimért, a magam ura leszek.

Amikor szembesültem saját erőmmel és saját hiányosságaimmal, könnyebbé vált az életem. A legelső feladat, hogy megtanuljuk szeretni magunkat. Elfogadni, tisztelni, becsülni és főleg szeretni. Önmagunk ujraépítéséhez elengedhetetlen a szeretet. Ehhez pedig az elengedhetetlen, hogy megértsük a szeretet valódi jelentését. Nevezzük így: feltétel nélküli szeretet. Nem kell érte megfelelni, nem adok-kapok, felszámolok, számon kérek, kicsikarok, felhánytorgatok, koldulok, méricskélek. Van. Létezik. Mindig volt, lesz, kiapadhatatlan, nem kell hozzá külső megerősítés. Az életet eddig úgy játszottuk, hogy egymástól vontuk el az energiát, játszmákat generáltunk, győztessel és legyőzöttel. Pedig az energia körülvesz bennünket, bennünk van, kiapadhatatlanul. Ez az az energia, ami mindent legyőz. Erről beszélnek a tanítások is.

Ahogy haladtam a magam útján, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá számomra, hogy nem vagyok egyedül, hogy folyamatosan segítséget kapok. Láthatatlan, de érezhető segítséget. Ha figyel az ember, észreveszi a jeleket. Mik lehetnek jelek? Ha valami többször látókörünkbe kerül, ha valami hiába akarjuk, sehogy sem sikerül, ha úgy megy minden, mint a karikacsapás, és ehhez hasonlók.

Amikor ezt átlátja az ember, arra is rájön, hogy sokkal több van annál, mint ami látható, és, mint amit valaha gondolt. Olyan ez, mintha lassan felszállna a köd, és egyre több körvonal lesz kivehető. Minden átláthatóbbá válik, a szándékok nyilvánvalókká válnak, a hazugságok lelepleződnek.

Ekkor már olyan, mintha egy magaslatról nézne le az ember, és a látóköre többszöröse lenne az addig megszokotténak. Ahogy letisztulnak rólunk olyan tulajdonságok, mint aggódás, félelem, düh, irigység, úgy szivárog be a helyükre a bizalom, nyugalom, megértés, megbocsájtás. 

Azt gondolom, ide eljutni nem lehet úgy, hogy az ember elhatározza, hogy holnaptól nem fél, aggódik, stb. Ezért nem működik "A titok" - féle mechanizmus. Viszont: teli edénybe nem lehet tölteni. Csak, ha valamit kiürítünk, akkor lesz helye az újnak.

Az utamon egyedül indultam el, és elég sok idő eltelt, mire egy szélesebb útra érve rájöttem, hogy mások is útonjárók. Furcsa, de nagyon jó érzés volt felismerni, hogy mindenki ugyanazt éli át. Egymástól függetlenül hasonló tapasztalatok, érzések, gondolatok, felismerések! Számomra ez a legfontosabb bizonyítéka, hogy valódi felemelkedési folyamatban élünk.

Mostanság már nagyon sokan vagyunk, és napról napra többen. Akik az elmúlt években keresztülvergődtek az embert próbáló, fájdalmas családi, baráti, egzisztenciális problémák útvesztőjén, talán mára könnyebb dolguk van. Megtalálták önmagukban azt a pontot, ahol béke és nyugalom honol. Ez a nyugalom annál állandóbb, minél kevesebb megoldatlan problémát, kötődést hordoz valaki. Nincs mese: az emelkedéshez minden ballasztot ki kell dobni!

Valahogy úgy érzem magam, mintha egy hegyoldalról néznék vissza a völgybe, ahonnan jöttem, ahol a sűrű köd még mindent ural, de a köd fölött már ragyogás van. A ragyogást szó szerint értem. Nem tudom, szokta-e más is figyelni, milyen vakítóan süt a nap? Milyen valószerűtlenül élénkek a színek? A múlt héten készített fotókból egyet sem tudok használni, egyszerűen beégtek a képek. Vagy látjátok-e, ha az ég kékjét kitartóan figyelitek, hogy millió apró sziporka ugrál? Vagy csak a szemem csap be?