2011. május 8., vasárnap

Kőség

flickr.com

Az idők folyamán mindig voltak olyan fényesen ragyogó lelkek, akik leszülettek  az emberek közé, hogy saját magukat égessék el azért, hogy némi derengést vigyenek  a sötétben botorkálók ösvényeire.
József Attila is ilyen ember volt. Most az Ő versével vigasztalom magam.
Az elmúlt napok valahogy kilúgoztak.
Ha kő lennék opál lennék, vagy hematit.

4 megjegyzés:

  1. Az opál csodás kő. Káprázatos és gyógyító. Na és persze az őszinteség köve. Ez tényleg rád mutat :) A hematit súlyos komorságát meg úgyis kihevered...

    VálaszTörlés
  2. Köszi, Zita! Tudtam, hogy számíthatok Rád! :)

    VálaszTörlés
  3. Addig jó Kati, míg megtaláljuk ezeknek a lelkeknek az itthagyott, örökkön fénylő nyomait. A megnyugvást, az elsimulást tőlük kapjuk. A zenével vagyok így.... a jó zenével.
    József Attilához való viszonyomról meg már írtam, talán olvastad is :)

    VálaszTörlés
  4. Igen, János, ebben is egyetértünk. Most újraolvastam Nálad a J. A.-val kapcsolatos bejegyzéseidet, és elcsodálkoztam azon, hogy tegnap épp egy barázdabillegetőben gyönyörködtem, aki két méterre tőlem illegette magát. Ilyen sincs minden nap!

    VálaszTörlés