Plejádok

Az egész csillagnézés arról jutott eszembe, hogy olvasom a Plejádok tanításait. Furcsa elképzelni, hogy ők genetikusan közeli rokonaink, és remélhetőleg még akár én is személyesem megismerhetem őket. Gyerekkoromban, ha felnéztem az égre, mindig lenyűgözött a végtelenség érzete, a magam kicsinységének és sebezhetőségének a tudata. Vonzottak a csillagok, még csillagászati könyvet is hoztam ki a könyvtárból, csak amikor kiderült számomra, hogy ez színtiszta matematika, akkor megelégedtem azzal, hogy megtanultam a görög abc-t, és letettem a csillagász szakmáról. Talán már akkor is emlékeztem rá, hogy komoly kötelékek kötnek össze bennünket? Jó lenne, ha sikerülne ez a nagy dimenzióváltós kísérlet! Még akkor is, ha rázós lesz. Kíváncsi vagyok, milyen messzire jut el az emberiség a SZER-elem beintegrálásában? Szép lenne, ha a Hubble teleszkóp nélkül is ilyen gyönyörűségesnek láthatnánk körülöttünk az Univerzumot!

 

Égnézés

 

Az apám szerette nézni a csillagokat. Minket is hívott augusztusi estéken és néztük az Esthajnalt, a Göncölt, a Kaszást, a Fiastyúkot. Ezen a képen a fényes az Esthajnal, a Vénusz, tőle balra feljebb még épp látható a Fiastyúk, a Plejádok. Sajnos a fényszennyezés egyre nagyobb, így egyre kevesebb csillagban gyönyörködhetünk.

Átlényegített problémák

Találkozások helye

Tóbiás hatására elképzeltem a házamat, a nappalimat a konyhámat, a problémákat elégető kemencével. A ház mögött ott van a tó, ahova azóta is ki-ki járok, hogy találkozzak a segítőimmel. Ez a hely nagyon hasonlít rá.

Szépség

A szépség mindenütt körülvesz bennünket. Fölpörgetett életünkben nem szánunk időt arra, hogy észrevegyük, pedig mindenhol rendelkezésünkre áll. A szépég kiragad a hétköznapból, a taposómalomból. Kikapcsol, megnyugtat, energiával tölt fel. A szép épp attól tölt fel örömmel, mert maga energiával teljes. Minden örömérzet energiafelvétel. Folyamatosan keresem a szépséget. Az égnézés megszállottja vagyok. Soha meg nem unom!

Lemuria

Tudom, hogy ezek a képek "túl szépek". Mégis, amikor nézem őket, és többit, amit Loren  Adams festett furcsa sajgást érzek. Mintha rég elveszett emlékeket idéznének.

Magunk után hagyott nyomok

Általában nem figyelünk azokra az emberekre, akikkel csak érintőlegesen találkozunk. Bezárkózunk magunkba, hogy még csak véletlenül se kelljen kapcsolatba kerülni velük.

Pedig sokszor rajtuk keresztül kapjuk meg a válaszokat, azokra a kérdésekre, amiket magunknak teszünk csak fel, ki sem mondjuk őket. Ha figyelnénk rájuk, ha megnyílnánk, talán nem kellene újra, meg újra járni a belső meddő köreinket, hanem mások már megtalált válaszait ismerhetnénk meg, vagy az általuk tartott tükörben ráismerhetnénk magunkra.

Valamikor az emberek figyeltek egymásra. Ez kontrollt is jelentett, példát is, törődést is. Azt hisszük, szabadabbak vagyunk, ha mindenkitől függetlenítjük magunkat. Pedig csak magányosabbak lettünk.

Amikor egy ismeretlen emberre figyelek, sok árulkodó jelet láthatok rajta. A tartása, a tekintete, a hanglejtése, a viselkedése mind árulkodik róla. Van, aki könnyen megnyílik, van aki nem akarja kiadni magát. Ha őszinte, nyitott figyelemmel közeledünk valakihez, előbb-utóbb magától kipattan a rajta lévő zár. Megszűnnek a köztünk lévő látszólagos különbségek, feloldódnak a tartózkodás és elkülönülés görcsei. Kiderül, hogy egyikünk sem különb, több, vagy kevesebb, csak más körülmények között próbál ugyanazokra a problémákra választ találni.

Egyszeri találkozással is sokat adhatunk egymásnak. Még akkor is, ha a találkozás emlékét is elmossa az idő