2009. november 29., vasárnap

Magunk után hagyott nyomok

Általában nem figyelünk azokra az emberekre, akikkel csak érintőlegesen találkozunk. Bezárkózunk magunkba, hogy még csak véletlenül se kelljen kapcsolatba kerülni velük.
Pedig sokszor rajtuk keresztül kapjuk meg a válaszokat, azokra a kérdésekre, amiket magunknak teszünk csak fel, ki sem mondjuk őket. Ha figyelnénk rájuk, ha megnyílnánk, talán nem kellene újra, meg újra járni a belső meddő köreinket, hanem mások már megtalált válaszait ismerhetnénk meg, vagy az általuk tartott tükörben ráismerhetnénk magunkra.
Valamikor az emberek figyeltek egymásra. Ez kontrollt is jelentett, példát is, törődést is. Azt hisszük, szabadabbak vagyunk, ha mindenkitől függetlenítjük magunkat. Pedig csak magányosabbak lettünk.
Amikor egy ismeretlen emberre figyelek, sok árulkodó jelet láthatok rajta. A tartása, a tekintete, a hanglejtése, a viselkedése mind árulkodik róla. Van, aki könnyen megnyílik, van aki nem akarja kiadni magát. Ha őszinte, nyitott figyelemmel közeledünk valakihez, előbb-utóbb magától kipattan a rajta lévő zár. Megszűnnek a köztünk lévő látszólagos különbségek, feloldódnak a tartózkodás és elkülönülés görcsei. Kiderül, hogy egyikünk sem különb, több, vagy kevesebb, csak más körülmények között próbál ugyanazokra a problémákra választ találni.
Egyszeri találkozással is sokat adhatunk egymásnak. Még akkor is, ha a találkozás emlékét is elmossa az idő

2009. november 22., vasárnap

jelenkor


Találtam ezt a képet, ismeretlenül is köszönet érte, bárki műve. Azt hiszem, van benne igazság.

2009. november 19., csütörtök

útalagút

Leginkább így érzem mostanában magam. Megyek egy csapáson, ami nem tudom hova vezet, időnként elbizonytalanodom attól, hogy sem biztos támpontom, sem kitekintésem nincs. Mégis, leginkább bámulattal és örömmel csodálom mindazt, ami körölvesz. Előfordul, hogy néha elfog a félelem, de erősebb ennél a kíváncsiság, és a bizalom, hogy az út végén megtalálom azt, amiért elindultam.

2009. november 16., hétfő


földanyánk

Csak egy igazi anya tud úgy tanítani, mint ahogy engem tanított -most már tudom- Földanyánk, Gaia. Észrevétlenül, okosan, szeretettel. Hajnalonként jártam gondozni a kertet, mert akkor még nem volt meleg. Egyedül voltam, csendben, a gondolataim is lecsendesedtek, és figyelővé váltam. Figyeltem a fényeket, a madarak hangját, a harmatcseppeket gondosan összegyűjtő növényeket, a rovarok riadalmát, ha megzavartam őket, vagy éppen a gondtalanságukat, amikor csak élvezték a létezés örömét. Miközben igyekeztem jó gondozója lenni a rámbízottaknak, sokszor szembesültem azzal, hogy a dolgok nem mindig alakulnak úgy, ahogy én szeretném. Előfordult, hogy nem azt a tövet vágtam ki ritkításnál, amelyiket szerettem volna, hanem egy sokkal életképesebbnek, ígéretesebbnek tűnőt.
Milyen érdekes is ez! Ez az életben is így van. Sokszor az, aki nagy ígéretként indul, valahol kihullik, derékba törik az élete, vagy csak elenyészik, ki tudja miért? Akik szinte esélytelenek voltak, egyszerre lehetőséghez jutnak, és élni is tudnak vele. Kezem, mint a Teremtő keze, élők sorsát határozta meg. Ahogy fent, úgy lent is.
És mi van, ha mi is csak így nevelődünk a Nagy Kertben? A törvények mindenre és mindenkire egyformán vonatkoznak. Mi van, ha nem is mi formáljuk a sorsunkat? Ha csupán a tapasztalásokat gyűjtögetjük össze? Éljük az életünket, ha szerencsénk van termést hozunk, a következő élet zálogát, amit a Földnek adunk, hogy földbe kerülve megszűnjön eredeti önmaga lenni, átalakulva új életet kezd, talán mit sem tudva az előzőről...
Ahogy lent, úgy fent is...

2009. november 15., vasárnap

A bennünk épülő székesegyház

A 11:11:11-es meditáció után gondosan figyeltem az álmaimat. Többször fölébredtem éjszaka, de semmi különöset nem álmodtam. Hajnalban még egyszer visszaaludtam, és megkaptam a "választ" a fel sem tett kérdésre. Az utcán álltunk, ismerős helyen, és azt láttam, hogy az egyik fő épületet átépítik. Mondtam a társamnak, hogy nézze már ő is, de ő nem látta. Nézz be az épületbe!- mondtam. Nagy üvegajtók voltak ott, és azokon átnézve látszott, hogy az építők megnyitották a tetőt, és az épülő kupolákon keresztül áradt be a fény! /Az álomszimbolikában a ház a testünket jelenti./ Ennél szebb, és közérthetőbb nem is lehetett volna az üzeneted St. Germain!

idő

Az idő, mint a homok pereg ki a kezem közül. Elsuhan, mintha kívül lennék rajta, vagy mintha kívülről nézném. Valahogy így vagyok mindennel. Nem is értem, miért érzem úgy, ahogy Tóbiás mondta: nem számít. Pedig közben élem az életem, teszem a dolgom, és tűnődök a sok információn, amit begyűjtök, aztán arra jutok, hogy a válaszok bennem születnek.
Sokszor pedig idő kell ahhoz, hogy letisztuljanak, formát öntsenek. Idő és csend. Meg kell hallani a magam hangját a világ zaja mögött. Több idő kellene elvonulni a csöndbe, csak szemlélni a világ dolgait, és átlátni a rendet, a törvényt, ami mindent formál és megvalósít. Időnként irígylem a szerzeteseket, hogy minden idejüket a megismerésre fordíthatják.

2009. november 11., szerda

Új arculat

Régóta tervezem, hogy változtatok a megjelenésen. Most próbálkoztam, még mindig nem az igazi, de már jobb. Felfogom a fejlődés jelének. Hamarosan új tartalommal is jelentkezem. Addig csak egy kép: