Joó Tibor: A magyar nemzeteszme 1939. (Bevezetés kulcs mondatainak kivonata, Kozsdi Tamás által)
„A nemzet emberi közösség. Az emberi szellem szervezi az ösztönös
együttélés természeti állapotából hosszú fejlődés folyamán. Ami éppen
nemzetté teszi, az egy fogalom, mit a nemzet mibenlétéről fogadott el a
közösség, s mi életét mint eszmény és cél irányítja. E fogalom
történeti képződmény, tehát változáson, fejlődésen megy keresztül.
Egy közösséget az tesz nemzetté, hogy annak tartja magát, eszmét állít
maga elé, s azt követi, nem pedig merőben természeti ösztönöket és
anyagias szükségleteket. Az eszme nem változik. Örök és egyetemes
érvénnyel uralkodik a valóság felett. Ezt az emberi szellem csak
nehezen, küzdelmek és tévedések árán közelítheti meg.
A
nemzet fogalma vs. nacionalizmus: A nacionalizmus ahhoz az eszméhez
való ragaszkodást jelenti, hogy a nemzet tagjai közös származásúak,
egynyelvűek, egy hazában és államban élnek, közös a kultúrájuk és
sorsuk, így ők a nemzet tagjai. A nemzet mivoltát ilyen külső tárgyi
vonásokban látják. A közös származást szívesen szigorítják egészen a
faji azonosságig, de a faj biológiai fogalom. Nemzetet és fajt
azonosítani tudományos értelemben (antropológia, természettudományok)
képtelenség. A nemzetnek közös származásra, fajra alapítása – immár
számtalanszor bebizonyosodott – képtelenségekre vezet. A vérszerinti
származás és a faj a természet világába tartozik, a nemzetiség pedig
szellem! (!!! - KT)
Ugyanilyen nehézségek vannak a nyelv és
a nemzet viszonyában is. A közös nyelv közösségformáló ereje azon a
gyakorlati tényen alapszik, hogy a közösség létrejöttéhez és
fenntartásához meg kell érteniük egymást. A nemzetet azonban az
létesíti, ami a megértés folyamán kialakul: a közös szellem. (!!! - KT)
Ezt pedig nemcsak a nyelv közvetíti. Nemzeti nyelvvé egy nyelv csak
akkor válik, mikor már kialakult a nemzetiség, és az éppen azt a
nyelvet választotta kifejező eszközül. Nem a nyelv teremt nemzetiséget;
a nemzetiség egyik kifejeződése a nemzet lényegének. Ezernyi példa
bizonyítja, hogy a nemzetiség nincsen a későbbi nemzetivé vált nyelvhez
kötve, hanem idegen nyelven is megnyilatkozhat. Pl.: a középkorban a
nemzetiség mindenütt a latin nyelven bontakozott ki, vagy például
Anglia „legangolabb” törvényei francia nyelven maradtak fenn, de lásd
például Rákóczi Ferenc latin vagy francia emlékiratait a magyar
szellemről.
Tehát a nyelv maga éppen oly kevéssé az a misztikus
hatalom, mely a nemzetet létesíti, mint ahogy nem az a vér, a származás
sem. Ha így volna, akkor az anyanyelv már magában véve a nemzet tagjává
tenne bárkit…
A nemzetiség alapjai sokkal mélyebben
nyugszanak, mint materiális-biológiai vagy a nyelvközösség véletlen
körülményeiben, s egy nemzet tagjává emelkedni sokkal komolyabb és
bonyolultabb folyamat, mintsem hogy azt születés vagy nyelv ingyen,
ajándékképpen hozhatná!
S nem ilyen varázshatalom az állam
sem. Csak a legtúlzóbb racionalizmussal állíthatja valaki, hogy az
állampolgárság bárkit is automatikusan a nemzet tagjává tesz, s
elvesztése kizárja a nemzetéből. Az állam intézményszerű alakulat,
törvényeken, parancson és erőhatalmon alapul; a nemzet merőben érzelmi
közösség, a hozzátartozás és iránta való hűség nem külső szabályok
betartásában nyilvánul meg. Nemzetek ellehetnek állam nélkül is. Ha a
nemzetet és államot azonosítjuk, kizárjuk az Erdélyben vagy Amerikában
élő magyarokat nemzetünk köréből. A nemzeti egység szintúgy nem esik
egybe az állami egységgel, mint az egyházi sem.
A
legmegtévesztőbb a közös kultúra és a sorsközösség elve. Hogy közösnek
és nemzetileg sajátosnak érezzünk egy kultúrát és sorsot, ahhoz is a
nemzet megléte kell. Viszont nagy kulturális különbségek sem szüntetik
meg a nemzeti összetartozást.
Mint a nemzeti nyelv, úgy a nemzeti
műveltség is képződmény, alkotása a már élő nemzetnek, s benne az az
egyetlenegy elem a nemzetileg lényeges, amiből (!!! – KT) az kihajtott,
és ezen egyetlen elemnek a birtoka avat valakit egy nemzet tagjává;
nélküle hasztalan egész nemzeti kultúrája.
A nemzet lényege
sem az államiságban, sem a származásban, sem a nyelvben, sem a
földrajzi hazában, még a kultúra egészében és a puszta sorsközösségben
sem gyökerezik, ezek csak másodlagos képződmények magához a nemzethez
képest. A nemzet elvileg valamennyiük nélkül meglehet.
Amikor már
kezd felderülni a vallásháborúk harcainak kimerülésével a népek békéje,
mikor ismét kínálkozna az alkalom bizonyos rend megteremtésére, s
felsejlik a szellemi egység (!!! KT) kilátása: akkor megint fellángol
az esztelen emberi düh, okot lel az elkülönülésre és szembefordulásra,
s a nemzetiség nevében – mint korábban Isten nevében – dúlják szét a
béke lehetőségeit, elvakultsággal fordítva átokká a teremtés nagy
áldását, az emberiség gazdag sokszínűségét. S mindez egy helytelen
fogalom kedvéért s nevében.
E nacionalizmus szerint a nemzet egy
közös hazában, közös államban élő, közös származású, közös nyelvet
beszélő, közös történeti múlttal és műveltséggel bíró embercsoport.
Ilyen közösség a valóságban nincsen.
