Egy "turkálóban" találtam rá erre a szőnyegre, 1000 Ft-ot kértek érte. / A színeit nem tudtam visszaadni a fotón./ Kézzel csomózott, ahogy látom, valószínűleg el is lett rontva a minta, nem tökéletes, megbomlott a szimmetria elve. Vagy direkt ilyen? Ki tudja... Megmagyarázhatatlanul vonzódom hozzá...
A hétköznapi énünk által sosem ismert ősi emlékek váratlanul szakadnak
fel az emberből. Kiszámíthatatlan, hogy mi idézi elő: képek, illatok,
dallamok, szimbólumok, filmek, érzések... Talán elmúlt életeink üzennek
általuk. Talán ez az a mód, az Ariadné fonál, ami elvezet elfelejtett
tapasztalásainkhoz.
Meglepett, mikor ezt a dalt hallva, kiszakadtak belőlem a könnyek, amik ritka vendégek nálam. A könnyeket fájdalmak szakították ki, amelyekről halvány sejtésem sincs, honnan származnak? Ugyanazt a mélységes elvágyódó sóvárgást hallom ki ebből a dalból is, mint a mi régi népdalainkból. Van néhány nép, mint egy-egy zárvány beékelődve nemzettestekbe, vagy beszorítva maradék "élőhelyekre", akik ugyanazt a dalt éneklik.
Ha a teremtés nyelve a képalkotás, az elképzelés, a képzelet játéka, akkor tökéletesen érthető, miért állnak korunk gyermekei kész képek zuhatagában folyamatosan.
Míg a régebbi korokban élő beszédben hallott szavakból maguk alkották meg a saját világképüket, manapság a konfekció divatját éljük, és mivel a felnövekvő népesség a vízió-ból kapja napi betevőjét, ezért kész képeket, mások vízióját fogja beépíteni az arra fenntartott agytérfogatába.
Pedig a valóság megteremtése az ember veleszületett adottsága. Manapság, mikor a legtöbb ember a túlélésért folytatott küzdelem mocsarában fulladozik, vajmi kevés energiája marad teremtő képességének aktiválásához. Vajon a következő nemzedéknek marad-e képessége arra, hogy átvigye a túlsó partra, azt ami nélkül a lét nem több, mint egy hangyaboly?
Pedig a csodák belőlünk születnek: érzésből és ritmusból, ami nem más, mint TÖRVÉNY, REND. Matematika és érzelem, ritmus, egymásra hangolódás, fegyelem, áramlás, alázat, és még ki tudja mi minden...
A valóságunkat épp így alkotjuk közösen, egymásra figyelve-hangolódva, mint ebben a videóban. Köszönöm Kriszti !
Ahogy én látom, hónapok óta borotvaélen táncol a világ. Persze mindenki azt lát, amit akar, bárki felülírhatja az én "látomásomat". Ez csak az én valóságom. Az, hogy mit látok, és mit szeretnék magam körül látni, na hát ez az én felelősségem! Meg a Tied. Mindannyiunké. Az ami most körülvesz minket, azt tükrözi, hogy mit hiszünk a világról és hogy mit engedünk megtörténni. Ez a nap csak egyben különbözik az összes többitől: az emberek úgy hiszik, hogy jelentősége van. Összegeznek, fogadalmakat tesznek, értékelnek, vagyis energiájukat erre irányítjáfk, "áldoznak neki".
Az elmúlt években azt tanultam, hogy az életemben az történik, a hétköznapjaimban az jön szembe, amit magaménak vallok, amit hiszek a világról. Lecsupaszítva ez azt jelenti, hogy ha azt hiszem, hogy az emberek jók és segítőkészek, akkor ezt tapasztalom magam körül. De az élet nemcsak móka és kacagás- mondták a hupikék törpök. Amivel dolgom van, azt nem lehet megúszni, vagy a szeretteim életében is történhetnek olyan dolgok, amiktől szenvedek, bár tudom, hogy nem tehetek semmit, mert az ő sorsukat csak ők tudják megélni. A világ összes szenvedésétől pedig már távolabb vonultam, ki a partvonal mögé, mert tudom, hogy egy dolgot tehetek: igyekszem a legtökéletesebb világ képét magamban megalkotni, hinni abban, hogy ez megvalósulhat, és ezt a képet fenntartani és bevetíteni a mindannyiónkat magában foglaló közös tudathálóra/mezőbe, hogy észrevétlenül,de annál hatékonyabban áthangoljon minden létezőt. Talán lassan egyre többen ismerik fel, hogy egy nagy közös létező elemei vagyunk mindannyian, hogy amit a másikkal teszek azt közvetve ugyan, de magammal teszem. Ha pusztítok, a magam világát élem fel, építeni sokkal nagyobb művészet. Tanulni kellene abból, amin már átment az emberiség. Az "ehess ihass ölelhess, alhass" után még ott van az a gondolat is, hogy "a mindenséggel mérd magad!" Gondolkoznunk és alkotnunk kell azok helyett is egy jobb világot, akik még most nincsenek abban a helyzetben, hogy KÉPesek legyenek ELKÉPZELni egy jobb világot. Az alkotás azzal kezdődik, hogy megálmodjuk, elképzeljük /képet alkotunk/. A képalkotással indul a teremtés nagy csodája, az univerzum ugrásra készen áll, mint a jó szloga, aki várja a parancsot. Ha bárki azt hiszi, hogy egymaga mit sem ér, téved! Dolgod van, felelősséget, vállalásod! A társak észrevétlenül melletted lesznek, mikor szükség lesz rájuk. A történelmet mindig mi írjuk. Akkor is, amikor csak hagyjuk, hogy történjen. Eljövendő világunk most születik.
A fenti képen a négy elem van jelen, /mint ahogy hétköznapjainkban is/: tűz, víz, föld, levegő. Négy minőség, amellyel az alkímia dolgozott, és amellyel napjaink tudósai újra elkezdtek dolgozni.
Kívánom, hogy békés, alkotó, szeretettel teli, boldog új évet teremtsünk magunknak!
Néztem ezt a videót, és először a színpadiasság, az arany csavartívű kottatartók, a szép estélyibe öltözött zenészek és az egység látszatát kialakítani hivatott narancs-vagy aranyszínű sál, nyakkendő, miegyéb "jött át". A nagy tér, fények, színek. Nem mondom, hogy nem hat az emberre a körítés, amit láthatóan nagy gonddal terveztek, és sok-sok munka nyomát viseli. De a könnyet az ember szeméből a dallam egyszerű szépségén kívül az a belsőnkből felfakadő őszinte igény indítja meg, ami a vélt magányosságunk, elveszettségünk, félelmünk, kilátástalannak érzett élethelyzeteink, megfáradtságunk miatt felébred bennünk. Az igény a megvédő szeretetre, a feltétel nélküli elfogadásra, arra, hogy "ölelj magadhoz, és erősíts, mert megfáradtam".
- Ez komoly? Azt mondod, hogy a szívügyeimnek köze van a derékfájásomhoz?
- Nagyon úgy néz ki. Bemértem a csakráidat, a szívcsakra volt a legrosszabb.
- Hm... Én meg voltam győződve róla, hogy az első két csakrámnál van probléma.
- Végül is a kettő nem zárja ki egymást. Ott sincs minden rendben, de a szívcsakra viszi a prímet.
- Hát, ez érdekes...
- Mi az érdekes?
- Az elmúlt két hetem arról szólt, hogy rájöttem, hogy megbukott az az alaptézisem, hogy olyan pasik, akik nekem tetszenének egyszerűen nincsenek is.
- Nocsak, nocsak!
- Annyira azért nem! Ne vigyorogj!
- És mióta is fáj a derekad?
- Úgy bő egy hete.
- Na, ugye...
- Ahogy most tűnődök, tényleg lehet benne valami! Mit is mondtál, mi a szimbolikus jelentése a deréknak?
- Tartás, alázat, áldozati szerep felvállalása, hasonlók...
- Aha. Hát, akár áldozatnak is érezhetem magam. Sőt, a szívfájdalom is stimmel. Olyan régi fájdalmak jöttek elő, amikről azt hittem, már régen lezártam és a megfelelő helyre tettem őket. Sajnáltam magam, ahogy már régen nem, és arra is rájöttem tépelődéseim során, hogy az egész életemet olyan alapra építettem, aminek az alapja egy olyan mély csalódás volt, amibe egy részem szó szerint belehalt.
- Akarsz beszélni róla?
- Valamikor szembe kellene már nézni vele, hát miért ne most? Fogalmazzuk akkor meg: hogy is néz ki az a szörny, akitől úgy félek, hogy egész idáig minden ajtót rázártam, és az egész berendezést az ajtó elé toltam.
- ??
- Mindig nagy szerelemről álmodoztam egész életemben. Ha körülnézek, látom, hogy ezzel nagyon nem vagyok egyedül. Ám nekem szerencsém volt, mert megadatott, hogy átéljem, olyannak, mint a filmeken látni, hogy addig szaladnak egymás felé, amíg nem találkoznak. Teljesen el voltunk varázsolódva, az ismerőseink simám lehülyéztek bennünket, de tudtuk, hogy csak irigykednek. Csoda volt, forgószél, sírások és nevetések, mérhetetlen boldogság és szenvedés minden egymás nélkül töltött perc. Fontosabb volt nekem mindennél és én is neki. Teljesen átadtam magam, soha senki nem érintett meg úgy, mint ő. Azt hiszem, ha az életemet kellett volna feláldoznom érte, gondolkodás nélkül megtettem volna. Szép volt, mint egy mesebeli herceg, érzékeny, figyelmes. Vannak férfiak, akik tudják, hogy egy nőnek mire van szüksége, akik figyelik minden rezdülését, akik úgy játszanak a lelke és teste finom húrjain, mint a mesterhegedűn a világhírű virtuóz. Adná az ég, hogy minden nő átélhetné ezt az érzést!
Aztán persze ennek is vége lett egyszer...
- Mitől lett vége?
- Sokat gondolkoztam, valószínűleg több oka is volt. A legdöntőbb az volt, hogy egy idő után nem csak engem szeretett ilyen hévvel...
Na, akkor meghaltam... Járkáltam, tettem a dolgom, a nap felkelt, meg lenyugodott, de mint a zombi: nem volt a lelkem sehol. A testem élt, iskolába jártam, vizsgáztam, dolgoztam, ahogy kell. Néhány hónap után próbálkoztam új kapcsolatokkal, de mind csak silány pótszer volt. Mivel nem akartam egyedül megöregedni, lejjebb adtam az igényemet. Már a kevesebb is elég volt, bár azt hiszem, most hogy végiggondolom, már én is kevesebbet adtam. Igen, jóval kevesebbet magamból...
Azt mondtam, hogy jó, nem kell az a nagy lángoló szerelem, elég, ha jól megértjük egymást, tudunk beszélgetni, hasonló az értékrendünk, vonzónak érezzük egymást, aztán kész. Majd szépen összecsiszolódunk. Legyen megbízható, számíthassak rá. De a hitem az örökre szétrepedezett...
- Még most is szereted? Az ilyen szerelem elmúlik egyáltalán, vagy vonszolod magaddal még mindig?
- A leghihetetlenebb az egészben az, hogy ez is el tud múlni. Pár éve összefutottunk valahol, és mintha egy sosem látott idegen lett volna. A szívem meg sem rezdült, pedig azt gondoltam mindig, hogy majd ki fog ugrani, ha egyszer meglátom, de nem... Semmi!!! Téboly! Én meg simán meghaltam volna egykor érte! Hányan megteszik szerelemből, pedig mennyire értelmetlen!
-Akkor értsem úgy, hogy ez az egy szerencsétlen szerelem az oka a derékfájásodnak?
- Azért ennél több kell legyen. Azon gondolkoztam, hogy minden kapcsolatomban másfajta módon csalódtam. Szép lassan becsuktam magamra az összes ajtót, és azt mondtam, hogy mindenkinek van valami baja, ami miatt nem kezdenék vele.
- Valami "baja" mindnyájunknak van.
- Persze, persze, tudom én, nem is azt akarom ezzel mondani, hogy én hibátlan lennék, de egyszerűen arra jöttem rá, hogy amikor tartozni akartam valakihez, akkor mindig leadtam magamból valamit, hogy "alkalmazkodjak hozzá". Meg akartam felelni neki, ezért úgy tettem, mintha megváltoztam volna, de az aki valóban vagyok attól még ott maradt, minél tovább tartottam elnyomva, annál nagyobb erővel tört volna elő, és ettől egyre szerencsétlenebbnek éreztem magam. Úgy döntöttem, hogy nem adok fel magamból többé semmit senki kedvéért. Azt akarom, hogy valaki vagy szeressen olyannak, amilyen vagyok, vagy sajnálom, de ennyi...
- Mit is mondtál az előbb a pasikról? Van valaki a láthatáron?
- Á, nem úgy mondtam! Csak hosszú évek óta most találkoztam olyan pasikkal, - nem is eggyel! -, akik úgy élnek, viselkednek, ahogy én egy férfit elképzelek. Pl.: tartása van, tudja mit akar, és azt meg is tudja csinálni. Intelligens, gondoskodó, figyelmes. Határozott, de nem erőszakos. Vagyis: vannak férfiak! Számomra már ez is nagy szó, mert eddig azt mondtam, hogy még csak nem is látok ilyet.
- Nem lehet, hogy csak védekezés a részedről, hogy nem találsz egy "normálisat" sem? Lehet, hogy csak a kifogásokat keresed, a hibákra fókuszálsz?
- Hát, persze, hogy lehet! Nagyon is. De dolgozom az ügyön! :)
Tiltakozó akciók, beszédek, plakátok, parlamenti felszólalások nem tudnak megérinteni annyi embert, mint egy emberi történet. Egy valós, létező, a szemük előtt megelevenedő történet.
Vannak áldozati életek. Olyan életek, amiket azért vállalnak fel lelkek, hogy tanítsanak vele, általa. A háborúkban sok minden megtörténik, amiknek nem lenne szabad megtörténni. Az iraki háborúban olyan fegyvereket próbáltak ki és alkalmaztak, amiknek a hatására nagyon sok torz csecsemő született. Egy ilyen áldozat lépett a nyilvánosság elé a nagy, a "legnagyobb" tehetségkutató műsorban. Valahol megvan a magyar verzió is, de most nincs időm keresgélni. Az ikerfiúkat születésük után egy dobozban az utcára tették, később örökbe fogadták őket. Emmanuel Kelly éneke nem vetekedhet az igazán jó énekesekével, de többet tett a háború ellen, mint bármilyen propaganda. Lennon általa szólt a most élőkhöz:
