From: schmancy.blogspot.com
Hallgatom az embereket, és azt tapasztalom, hogy sokan vergődnek saját maguk által állított kelepcében. Én is így vergődtem hosszú évekig. Olvastam én sok helyen, hogy ki kell lépni, meg kell változtatni a hozzáállásunkat a dolgokhoz, de a megvalósítás reménytelennek tűnt. Mégis: hogyan?
Azt hiszem a kulcs önmagunkban rejlik. Pontosabban, önmagunk megismerésében. Meg kell figyelni magunkat, hogy mikor mit teszünk. Mit mondunk egy szituációban, hogyan reagálunk helyzetekre, milyen beszédfordulatokat használunk, stb.
Pl.: hogyan értékeljük magunkat? Milyen jelzőkkel illetjük magunkat beszélgetés közben? Egyáltalán: elfogadjuk-e magunkat olyannak, amilyenek vagyunk, vagy folyamatosan küzdünk valamilyen szerintünk nem megfelelő tulajdonságunkkal, vagy adottságunkkal?
Pl.: hogyan értékeljük magunkat? Milyen jelzőkkel illetjük magunkat beszélgetés közben? Egyáltalán: elfogadjuk-e magunkat olyannak, amilyenek vagyunk, vagy folyamatosan küzdünk valamilyen szerintünk nem megfelelő tulajdonságunkkal, vagy adottságunkkal?
Hogyan várhatnánk el másoktól, hogy tiszteljenek, szeressenek minket, ha ezt mi, saját magunk nem tudjuk megadni saját magunknak?
Amikor elfogadom, és benne élek egy szituációban, akkor hallgatólagosan elismerem, hogy én azt a bánásmódot érdemlem. Az elszenvedett sérelmeimet magammal hurcolom, és folyamatosan sugárzom a körülöttem lévő emberekre. A boldogtalanság hatványozódik.
Meg kell tanulnunk megismerni és elfogadni magunkat. Tovább megyek: meg kell tanulni szeretni magunkat! Olyannak, amilyenek vagyunk! Csakis önmagunk elfogadása és szeretete által tudjuk elfogadni és szeretni azt a másik tökéletlen - ám mégis önmagában tökéletes, egyedi, egyszeri, megismételhetetlen - embert.
Amikor megismerem önmagam, megismerem a határaimat, a képességeimet, az erőmet és a gyengeségeimet is.
ÖnTudatossá válok.
Kezembe veszem a hatalmamat.
Amikor magamat megismerem, megismerem a többi embert is. Felismerem bennük a magam hibáit, nehézségeit. Az ő szemükön át is látom a világot. Megtanulok nem ítélkezni, és megtanulom megbocsájtani a hibákat.
Le tudok tenni magammal hurcolt terheket, ki tudok lépni a mókuskerékből, mert felismerem, hogy egy csomó nem létező kívánalomnak akartam eddig megfelelni.
Olyan ez a pillanat, mintha az addig páncélként ránk záruló bábhüvely fölhasadna, és végre kimászhatnánk, hogy gyűrött pillangószárnyunkat kivasaltassuk a napsugarakkal.
