teleggraph.co.uk
Végül elmerevedünk
bezárva a magunk világába,
mint rovar a borostyánba.
Folyton ugyanazt hajtjuk magunkat is unva,
szomorúan, hogy már nincs is kinek.
Monoton magányunk ránk települ,
s ketrecünkön belül már újabb rács feszül.
Ha a rács már kevés, jönnek a falak.
A falak után csak a halál marad.
Ezt a verset úgy másfél évtizede írtam, mikor tehetetlenül kellett végignéznem ahogy az apám kizárja magát az életből.
Vannak élethelyzetek, mikor úgy érezzük, beragadtunk, és látszólag minden egyre kilátástalanabb.
Jó tudni ilyenkor, hogy nem az élet állt meg, hanem mi álltunk meg benne, makacsul megvetve a lábunkat, mint egy durcás kisgyerek, mert az élet nem olyan, mint ahogy mi azt szeretnénk. Az élet mit sem tud erről. Továbbra is ugyanúgy áramlik körülöttünk, számtalan lehetőséget suhantatva el mellettünk, de mi csak azt az egyet kutatjuk tekintetünkkel, amire várunk. Az pedig nem jön.
A bejáratott út ilyenkor a csüggedés, a depresszió.
Ha úgy tekintek a helyzetre, amelyikben épp vagyok, hogy az nem egy stabil állapot, hanem kiindulási pontja valaminek, aminek az irányát én adom meg szándékaim, vágyaim által, akkor ráébredek, hogy amíg mozdulatlanul várom a csodát, addig semmi nem tud elindulni. Ez azt jelenti, hogy meg kell tenni az első lépést, bele kell menni az áramlatokba és figyelni, hogy mi a jó nekem. Olyan ez az utazás, mint egy folyón evezni. Időnként békésen visz a víz, máskor zabolátlanná válik. Ilyenkor eszembe sem jut áramlattal szembe menni, akkor sem, ha arra van a célom. Hagyom, hogy elvigyen olyan helyre, ahol már biztonsággal partot érve más úton jutok el oda, de az is lehet, hogy már nem is kell mennem sehova, mert az, ahova jutottam, minden elvárásomat felülmúlja.
Ahol most vagyok az az a pont, ahonnan minden lehetséges.
