2011. március 7., hétfő

Miért

by Nate Gibson

El kell jutni addig a pontig, hogy az ember ráébredjen, hogy minden, amit megtapasztal, annak egyenes következménye, amit ő hozott létre. Igyekszem ezt példákkal illusztrálni.
Ha egyedül neveled a gyerekeidet, és csak magadra számíthatsz, meg kell hogy keményítsd a szíved, nincs sem idő, sem lehetőség különösebben lelkizni, nyavalyogni, játszani a gyenge nőt, mert ki figyel oda? Kinek hiányzik az ilyesmi? Ám, ha eljött az idő, hogy lábukra álltak az addig gyámolításra szorulók, és még mindig páncél borítja a szíved, ki az aki tehet bármit is azért, hogy megváltozzon a helyzet? Senki nem képes megnyitni helyetted a szívedet.
Ha gerincbántalmaid vannak, hisz roskadozol annak súlya alatt, hogy nap mint nap leszól életed párja, megmondja mit csinálsz rosszul, társaságban folyton beléd fojtja a szót, és ezért örökké kételkedsz önmagad értékességében, elhiteti veled, hogy védelemre szorulsz, pedig csak egy gyenge emberre van szüksége, miért maradsz meg ebben a helyzetben?
Ha folyton rosszul érzed magad, mert a párod nem tud viselkedni, megaláz, titokban szégyenkezel helyette is, mentegetőzöl, és inkább kivonod magad a forgalomból, elrejtőzöl az emberek elől és feladod önmagad, ki az, aki ki tud emelni a magad által ásott veremből?
Ha szembesülsz azzal, hogy amiről azt hitted, hogy a kisujjadból kirázod, az első negyedpillanatban megoldhatatlannak tűnő dilemmát hoz eléd, akkor talán el kell gondolkoznod azon, hogy jól mérted-e fel a képességeidet?
Ha mindig másokat hibáztatsz, haragszol az egész világra, szerinted mindenki csal, lop, hazudik, és nem adja meg, ami pedig szerinted jár neked, de meg sem próbálod utánuk csinálni, vagy megmutatni, hogy hogyan kellene megcsinálni, akkor ne csodálkozz, ha ott tartasz ahol.
Ha látszólag csak sodródsz az életben, és úgy érzed többet érdemelnél annál, mint amit kapsz, gondolkodj el azon, hogy igazán szeretnéd-e megkapni? Aztán azon, hogy megteszel-e ezért mindent, ami csak tőled telik, és ha még mindig nem sikerül, akkor vizsgáld meg, hogy valóban alkalmas vagy-e rá?
Ami nem igaz, előbb-utóbb megnyilvánul.

2011. március 6., vasárnap

Végül is...

http://www.squidoo.com/learntoloveyourself

a mai nap tapasztalatai megerősítettek abban való hitemben, hogy mindenki azt kapja, amit megérdemel... 

U.i.: Bár meglehet, hogy ennek igazságossága csak kellő távolságból ismerhető fel...

2011. március 4., péntek

Érteni és megélni


Más dolog tudni, ismerni valamit, és más megélni azt, amit tudunk. Hiába vannak ismereteim, hiába tudok beszélni róla, amíg nem integráltam, amíg nem vált részemmé, addig csak merő duma, sóder, rizsa, terkó, nevezzük akárminek. Mondjuk elvégzek egy agykontroll tanfolyamot /nem végeztem sem ezt, sem másmilyen tanfolyamot, nekem csak a könyv jutott, majd most már a net /, rájövök, hogy valóban működik, de amikor a mindennapjaimban használnom kéne az ott tanultakat, eszembe sem jut, hanem a bejáratott utakon járok.
A Luise L. Hay könyvei /Az erő benned van, Éld az életed / amelyek úgy vélem elindítottak ebbe az irányba kb. tíz évig dolgoztak bennem csendesen, mire végre elkezdtem úgy élni, ahogy tudtam, hogy kéne, csak még nem voltam rá képes. Amikor viszont megért bennem, elindította a lavinát, ami még jelenleg is csak nő, és mindent letarol, ami a régi világomhoz tartozott bennem. Ez nem könnyű! Ez egy olyan állapot, ahonnan nincs hova visszalépni, csak előre lehet, mert nem tudom úgy látni a világot, ahogy valamikor. Szertefoszlott, átlátszóvá vált, megszűnt a szilárdsága, kiderült, hogy hamis. Nem könnyű elhinni, hogy többek vagyunk annál, mint amennyit hittünk magunkról! Lefejteni magunkról az összes biztosító kötelet, és úgy leugrani az ismeretlenbe, hogy csak a hitünkre alapozhatunk. A magunkban való hitünkre. Megmagyarázni, megérteni kevés. Tudni kell mélységes bizonyossággal és elszántsággal.
Ha ez nincs, akkor az egész csak önbecsapás.

2011. március 2., szerda

Nagy lépés

http://akratic-behavior.blogspot.com/
 Nincs mese, folyamatosan szembesülni kell a választásaim következményeivel. Egész jól tudok üldögélni a babérjaimon, gyűjtögetni az információkat, amivel ugye "építem magam", és időnként elégedetten megveregetem a vállamat az "elért eredmények" okán. Aztán ijedten nézek ki a kuckóm ajtaján, mikor bekopogtat a következő Döntési Lehetőség, aki szeretné látni és láttatni velem, hogy valóban részemmé vált-e a megtanult anyag, vagy csak a szám jár?
Azt tanultam az utóbbi időben, hogy azt kell csinálnom, amit valóban szeretek és úgy hiszem tudok is, amiben örömömet lelem, amiben fejlődök és kiteljesedek és úgy vélem, hogy mások segítségére is lehetek. Ez mind gyönyörű, csak egyenlőre/még mindig nem tudok belőle megélni. Ezzel szemben választhatom azt, hogy betanított szalagmunkára mehetek minimálbérért két műszakban, az ezzel járó "biztonsággal" csatoltan.
Meg merem-e élni azt, amiben hiszek? Mennyire hiszek benne? Mennyire önbecsapás azt hinni, hogy szükség van arra, amit én tudok?
Tudom, hogy olyan, hogy "biztonság" nincs. Tudom, hogy minden álom akkor tud csak megvalósulni, ha megtesszük felé az első lépéseket. Miért hiszem azt még mindig, hogy nem rajtam múlik minden? Miért olyan nehéz ezt elengedni?

2011. február 28., hétfő

Kifelé a sivatagból?

http://szegedma.hu/hir/szeged/2010/02/utazas-ajanlatok-a-tavaszi-szunetre.html
 
 Nem tudom, volt-e már példa arra, hogy a világ legmagasabb szintű fórumán hazáját képviselő diplomata elsírja magát, és a jelenlévő kollégái nagyon is emberi módon reagálva, azonnal segítő szándékkal siettek volna a vigasztalására. Most ez történt a Líbiai politikussal. Talán mégis repedeznek az emberek szívét borító páncélok...

2011. február 27., vasárnap

...mi van?

Csizmadia Zoltán: Szekér

Mert hogy is volt ez? Az embernek, ha meg akart élni, meg kellett teremteni az ennivalóját. Ehhez, meg kellett művelni a földet. Jó estben földje is volt, meg lova, ahhoz való szekérrel, meg egyebekkel, aztán ahogy kelt a nap ő is kelt, megetette az állatokat, aztán befogott, felült a szekérre, és kiment a földjét művelni. Miközben a szekér kereke forgott, forgott az ő agyának kereke is, meghányta-vetette magában a világ és a saját gondjait. Idő volt, csend volt, hát tudott gondolkodni is. Amíg a földet művelgette, megint csak gondolkodott, nem lévén senki, aki zavarta volna ebben. Ahogy figyelte, hogyan működik a világ körülötte, egy idő után rájött a törvényszerűségekre, amik az élet egyéb viszonyaira is igaznak bizonyultak, és a saját tapasztalatai által vált bölccsé. Józan parasztésszel szemlélte a történéseket. Olykor persze korlátolt és ostoba is lehetett, de ez minden egyéb esetben is így van.
Most hogy is van ez? Az embert felkelti egy szerkezet. Már attól rosszul van. Kinyitja a TV-t/rádiót, hallja a híreket, hol hányan, hogyan jártak szerencsétlenül, milyen megszorítások, problémák várják, ettől még rosszabbul van. Fél, hogy elkésik, mert "időre" oda kell érni, és ebben mindig van, ami megakadályozhatja. Idegesíti a párja, gyereke, aki szintén ideges, a közlekedők és sorolhatnám még. A munkahelyén a helyzet fokozódik. Pörgés, stressz, félelem, információ-zuhatag, amire reagálni kell, még egy perce sem jut arra, hogy egy önálló gondolata legyen. Estére kimerült, energiahiányos, semmire nincs ereje, csak leül, néz ki a fejéből, nézi a színes képeket, amik mozognak, és minden ellenállás nélkül engedi beáramlani a tőle idegen indulatokat, érzelmeket, amik egy idő után olyanokká válnak, mintha sajátjai lennének.
Kinek az életét éljük?

2011. február 26., szombat

A hajó és a tenger

 

A tenger és rajta a hajó szimbóluma közhely: "Evezz-evezz az élet tengerén"... stb. Mindenki érti a magányos, veszélyekkel teli utazás párhuzamát a saját életutunkkal.
"A tenger a szabadság, a határtalan tér a számomra (is), ezért vágytam tengerre szállni, még ha a hajó egyben rabság és kötöttség is." - olvasom Vajda János blogjában
Elgondolkodtam rajta: a hajón lenni bezártságot, korlátoltságot, a szabadság maximális hiányát jelenti, mert a hajón kívül, a nyílt tengeren életképtelen vagyok. A  hajón a rend fenntartása érdekében hierarchia uralkodik, vagyis a személyes szabadságom korlátozott, hát hiába van körülöttem látszólag a végtelen szabadság, mégis saját képességeim börtönébe vagyok zárva.
Az album képeit nézve óhatatlanul eszembe jut Richard Bach: Jonathan Livingston, a sirály c. könyve, ami nem másról, mint arról szól, hogy vélt vagy valós képességeink határain túl tudunk lépni.