Ült a fotelben, olyan állapotban, ami nem illett hozzá. Kiszolgáltatott volt és félt. Persze igyekezett titkolni, de mikor megfogtam a kezét, nem húzta el. Mindig erősnek láttam, bölcsnek, megbízhatónak. Benne még megvoltak azok az alapvető emberi értékek, -amiknek mostanában már nagyot esett az ázsiója-, mint becsület, tisztesség, emberi tartás. Nem volt könnyű élete, bár ezt egy külső szemlélő talán másként gondolta volna. Nagyon sokat tanultam tőle. Nem annyira szavakkal, hanem az életével, a helytállásával az elengedő szeretetével tanított. Vitatkoztunk is. Szeretett velem vitatkozni, mulattatta, azt hiszem.
Akkor nap, ott a fotelben azt mondta: - Nem hittem, hogy ilyen gyorsan eljön...
Pedig sokat kellett várni a mentőre, ami úgy vitte el itthonról, hogy többet Ő már nem jött haza. Utána még volt vagy négy hónap, különböző kórházakban.
Imádta az akác illatát, mindig volt otthon akácfánk. Koranyári estéken, amikor az egész falut átitatta az édes akácillat, kihívott bennünket csillagokat nézni.
Ma tíz éve, reggel jött a távirat a kórházból, hogy meghalt az apám.
Aznap reggelre virágoztak ki az akácfák.
